Interjú Balogh Lászlóval a Matehetsz és az NTT megalakulásának 10 éves évfordulója alkalmából
Balogh László professzor a MATEHETSZ elnöke, a Tehetségek Magyarországa Szakmai Tanácsadó Testületének a tagja. A tehetségsegítés egyik vezető kutatója Magyarországon, elméleti szakember immár évtizedek óta – ugyanakkor a tettek embere is. Beszélgetésünket ezért azzal kezdtük, hol lát még fehér foltokat a hazai tehetséggondozásban.
A tavaly megjelent, Az egyéni tehetségfejlesztő programok alapjai című könyvemben részben éppen ezeket a tennivalókat emeltem ki. Több olyan területet látok, ahol nemzetközi összehasonlításban még bőven van teendőnk – miközben le kell szögeznünk, hogy a tehetséggondozás sok más területén a közvetlen élbolyban haladunk. Az egyik a tehetségek felderítése. A tehetségígéretek keresése még ma is esetlegesnek tűnik, nem elég rendszerszerű és nem szisztematikus. Sok középiskola szerencsére már jó úton jár, elég csak az Arany János Tehetséggondozó Programban részt vevő nagy hagyományú gimnáziumokra gondolni. De mind a mai napig az a legjellemzőbb, hogy ha egy gyermek jól teljesít, akkor őrá a tehetségsegítők, a pedagógusok azonnal lecsapnak mint tehetségígéretre. Ám a visszahúzódóbb, versenyzésre még nem vagy egyáltalán nem kapható fiatalok körében nem keresik tudatosan az ígéreteseket.
Például az alulteljesítők körében?
Igen, a körükben megbúvó tehetségek után nemigen mennek a szakemberek, az értékek keresése még nem elég széles merítésben történik. Célszerű lenne a tanórákon kívüli tehetségkereső programokba minél több gyereket bevonni, a „rosszabb” tanulók közül is. Az ilyen kereső programok során a pedagógus, kilépve a tantervi keretekből, korábban fel nem tárt képességeket hozhatna felszínre a gyerekeknél azáltal, hogy felkelti az érdeklődésüket különféle tudásterületek iránt, s mintegy mozgásba hozza a kíváncsiságukat. Ez nem kizárólag az iskola feladata! Szerepük lehet e munkában a Tehetségpontoknak éppúgy, mint a különféle, iskolán kívüli szakembereknek. Ha csak a tantárgyak adta keretek között mozgunk, óhatatlanul leszűkítjük a tehetségígéretek megtalálásának a lehetőségét, főként az intellektuális tehetségterületeken. A szakemberek körén túl tágabb is értelmezhetjük a tehetségsegítésbe bevonható felnőttek körét. Ott vannak például a szülők, akiknek a tudását, szellemi kapacitását alig használjuk ki ma még, pedig egy-egy általuk tartott foglalkozás különleges erővel hathat a gyerekekre. Szóval egyelőre kevés a tehetségek felkutatására alkalmas jó kereső program.
Csak a középiskolában tapasztalható ilyen fehér folt?
Sajnos, nem, a felsőoktatásban is akad javítanivaló. Amikor egy fiatal összegyűjti a felvételhez szükséges pontszámát és bekerül egyetemre vagy főiskolára, akkor ott nincsen, aki számon tartsa, hogy mit teljesített már korábban, a felsőoktatási tanulmányait megelőzően. Mindezt önkritikusan mondom, hiszen én is egyetemen oktatok: nincsen, aki odafigyeljen az OKTV és egyéb versenyeredményeire, korábbi előmenetelére. Mintha minden egyetemi oktató úgy gondolná: majd meglátom, az én kurzusomon miként teljesít a hallgató, s az alapján eldöntöm, az illető tehetséges-e vagy sem. Nem mennek át az egyes gyermekre, fiatalra vonatkozó tehetségszakmai információk a közoktatásból a felsőoktatásba. Egyfajta tehetség-portfoliót kellene gyűjtenie a fiatalnak, aminek el kellene kezdődnie már az óvodában, s az alapfokú oktatástól a felsőfokig végig kellene, hogy kísérje a tanulmányait. Vannak már erre próbálkozások, de széles körben elfogadott, általános rendszert még nem sikerült kialakítanunk.
Ehhez is hozzásegíthetnének az egyéni tehetségfejlesztő programok?
Egyebek mellett igen, de segíthetnének például azokon az intellektuális tehetségterületeken, amelyekkel az iskolai tanulmányai során viszonylag későn találkozik csak egy fiatal. A tantárgyakhoz kötött tehetségterületek közül gondolhatunk itt például a biológiára vagy a kémiára. Nem szabad elkövetni például azt a hibát, hogy – mondjuk egy matematika tagozatos általános iskolai osztályban – idejekorán ráállítja a tanár a legjobban tanulókat a matematika „sínjére”, mielőtt kiderülhetne, hogy fizikában vagy földrajzban még kiemelkedőbb teljesítményre lennének képesek. A túl korán, s nem elég körültekintően kijelölt út akár kártékony lehet a tehetségígéretek haladása szempontjából, mert az utólagos váltás, módosítás nehéz feladat.
A Tehetségek Magyarországa Program egyéncentrikussága, tehát hogy magára az egyes tehetséges fiatalra koncentrál, őket célozza meg a kínálatával, segíthet e téren?
Egyértelműen igen. A MATEHETSZ nemcsak egyéni tehetségfejlesztő programokat tud indítani, hanem a jelenlegi keretben immár ösztöndíjat is adhat a legtehetségesebb fiataloknak. A Templeton program is az egyént helyezte a középpontba. Úgy látom, hogy az oktatási kormányzat is nyitott erre a megközelítésre, ami nagy előrelépés, hiszen az individualizált képzés korábban, a rendszerváltást megelőzően egyáltalán nem szerepelt a hazai közoktatás prioritásai között. Az akkori hivatalos oktatáspolitika ugyanis attól félt, hogy az individualizált tehetségfejlesztés rögvest individualista fiatalokat fog nevelni, ami ellentétben állt az akkori kollektív ideológiával. Az egyéni fejlesztés tekintetében fél évszázad kiszakadt a magyar oktatás szövetéből. Pedig a második világháborúig e téren igen szép eredményeket ért el a hazai oktatásügy, mert az iskolarendszer és a tehetséggondozás az egyénre is figyelt, nem csak a közösségi képzésre és fejlesztésre. A korábbi sikeres folyamat megtörése alól kivételt csak számtalan művészeti tehetségterület és a sport jelentett, ahol magától értetődőnek számított mindvégig, hogy mondjuk egy hangszeres fiatallal a tanára egyénileg foglalkozott. A rendszerváltáskor szerencsére szemléletváltozás következett be, a Magyar Tehetséggondozó Társaság, a Országos Tudományos Diákköri Konferencia, a Kutató Diákok mozgalma mind-mind zászlajára tűzte az egyénre szabott tehetséggondozást, bár széles körű, szisztematikus rendszerré akkor még nem álltak össze e kezdeményezések. A MATEHETSZ éppen ebben a rendszerteremtésben próbált segíteni a magalakulásakor, egy évtizeddel ezelőtt. Persze, nem könnyű megcsontosodott szemléletmódokon változtatni. Mind a mai napig tapasztalom elhűlve Debrecenben, az egyetemi műhelybeszélgetések során, hogy az ország legkülönbözőbb részéről érkező pedagógusok vissza-visszatérően azt mondják: azért nem tudtunk bekapcsolódni a tehetséggondozásba, mert mifelénk nincsenek tehetségek… Aki ilyet mond, talán bele sem gondol, milyen károkat okoz ezzel sok-sok fiatal lelkében és előmenetelében. Reméljük, ezen a megközelítésen rövid időn belül végleg sikerül változtatnunk!
Interjú: Gózon Ákos
