"A pár-beszéd egymás lényének mély megértése, elfogadása. A párbeszéd a másikba való megmerítkezés, azonosulás." Idén januárban induló sorozatunk 3. részében Havass Miklós tehetségnagykövet, számítástechnikai fejlesztő, vállalatvezető a valós párbeszéd, a jelenlét, a bizalom és a szolidaritás életünkben betöltött szerepét járja körbe.
A párbeszédről
2022. március 15. reggel. A híradások szerint az orosz invázió 20. napján „takaréklángon” izzott a háború. Az ukrán fővárost éjszaka ért légicsapásokban a polgármester szerint „mindössze” öten haltak meg. Nézem a fiatal ukrán katonákat társaik temetésén a lvivi Szent Péter és Pál helyőrségi templomban. Mintha éppen érettségiző unokám, általunk féltőn gondozott tehetséges tanítványaink lennének, arcukon a boldog jövő harmatos reményével. Erre neveltük őket?
Március 15., Budapest. A magyar nép szabadságának, összetartozásának ünnepe. Budapesten három helyszínen három egymást kárhoztató és szidalmazó tömeg „ünnepli” a nemzeti összetartozás szép gondolatát. Pedagógiánk, ember-nevelésünk teljes csődje! 1916-ban - több mint száz éve - jelent meg a Nyugat hasábjain Babits ma is aktuális felhívása (Húsvét előtt):
„hogy elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke már!”
Legyen végre béke már! Ukrajnában, Oroszországban és Magyarországon!
A megoldás: tanítsuk a szeretetet, megértést, elfogadást. Álljon ez nevelésünk középpontjában! De ne tantárgyszerűen, tételesen. Inkább úgy, hogy feltáruljon, bensővé váljon. A szeretet megnyilvánulásai: feledés, párbeszéd, bizalom, jelenlét, érintés… Emlékszel? Ez kell a kutyának is: a gazda jelenléte és a simogatása.
A feledés. Nem tudom szebben kifejezni ennek lényegét, mint Babits tette, a már fent idézett versében. 
„… sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort a feledésre!”
A párbeszéd képessége azt jelenti, hogy a másikat társként, magammal egyenértékű személyként tisztelem. Megértem sajátos genetikai-pszichológiai-történelmi tapasztalatait, elfogadom jogát lényének szabad kibontakoztatására, s tisztelem a tőlem eltérő véleményét is. Megértem félelmeit, örömeit, várakozásait. Nemes értelemben a párbeszéd nem vita. Nem pusztán a másik meggyőzése az én kis igazamról. A pár-beszéd egymás lényének mély megértése, elfogadása.
A párbeszéd a másikba való megmerítkezés, azonosulás. A nagy hangyaboly-telepek lakói, a vak hangyák letapogatják és megismerik egymást – s még ha nem is ugyanabból a bolyból valók, segítik egymást. A párbeszéd az összefonódó önátadás, a közösség első lépcsője. Mint a frígiai Philemon és Baucis, akik tetteik párbeszédével elérték azt, hogy haláluk után is eggyé válva állhattak egymás mellett, mint egy összefonódó tölgy- és egy hársfa, önazonosan, és mégis egyesülve, ahogy Czinege Edit szép látomásában láthatjuk.
A párbeszéd feltétele a bizalom. Tények bizonyítják: azok a társadalmak, ahol bizalom alakul egymás iránt, a hatóságok iránt, sikeresebbek. Márpedig a siker a jövő támasztó pillére. A torz kelet-európai történelmi fejlődés sok nehézséget okoz nekünk e téren. Az oroszok és ukránok közötti „béketárgyalások” nehézségei pontosan ennek a bizalomnak, az adott szó becsületének a hiányát bizonyítják. A magyar parlamentben elhangzó alpári és irracionális viták, a közmédiában elaljasuló közbeszéd mind arról tanúskodnak, hogy társadalom-nevelő rendszerünk léket kapott, eredménytelen. Szeretném hinni, hogy a ma zajló pedagógus sztrájk erről (is) szól, és nem csak a fizetésekről.
A jelenlét: a közösség szeretet-hálózat, amelyet érezni kell, amelyhez csatlakozni kell tudni. A kisgyermek anyafüggése szüli az ősbizalmat. Az anya az, aki minden élethelyzetben ott van, velünk van, megóv. Nem elitél, nem meggyőz – egyszerűen magához ölel. Erre a jelenlétre felnőtt korunkban is szükség van. Egy jó házastárs, egy jó barát, egy közösség, amelyik jelen van, együtt munkálkodik. Ám erre is nevelni kell. Hány összetört házasság, hány elhagyott gyerek! Pedig még a versenytárs sem csak egyszerűen legyőzendő vetélytárs. 
A versenytárs olyan ember, aki ugyanazért a célért dolgozik. Közösek lehetnek megosztott élményeink. 2019-ben Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke által adományozott ifjúsági fair play díj is gazdára talált. Ez utóbbit a 13 éves magyar Gasztonyi Péter vehette át, aki egy korosztályos evezős versenyen fej-fej mellett ért célba ellenfelével. A bírók őt látták győztesnek, és az aranyérmet is neki adták át. A versenyző azonban nem volt biztos ebben, ezért célfotót kért. Ez alapján kiderült, hogy mégsem ő, hanem az ellenfele haladt át elsőként a célvonalon. Péter ezután visszaadta az aranyérmet, helyette az ezüstöt vette át. Szellemi panteonomban, szívemben az önmagukat legyőzni tudó Gasztonyiknak van helye, s nem a hatalommal, véres karddal másokat legyőző politikusoknak, hadvezéreknek.
A jelenlét (szolidaritás) egyik fontos kifejezése az érintés, a simogatás. A simogatás bátorítás. Elismerése az erőfeszítésnek, vigasztalója, tovább lendítője az akadálynak. Pszichológusok is tudják, egy gyöngéd érintésnek varázsereje van egy kapcsolat kialakulásában. A néma ölelés az, ami igazán megosztja fájdalmamat. A versenyen elért bronzérem önmagában nem túl értékes vitrintárgy. Értéke abban van, hogy a másik értékel, velem van. Életemben szerencsém volt, több kitüntetést nyertem el. Igazából azoknak örültem, amelyeket pályatársaim ajánlására kaptam, s nem funkciómért, pozíciómért – azokban az ő együttérzésüket, barátságukat, „simogatásukat” éreztem.
Szép szavak, ám Ukrajnában háború van, Budapesten gyűlölet. És mégis! Annyi sok szenvedés, sikertelenség, méltánytalanság ellenére, nem tehetünk mást, mint amit Mécs László tanácsolt: „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a Föld.”
Havass Miklós
Képek forrása: Havass Miklós, Yuriy Dyachyshyn (AFP), Koszticsák Szilárd ( MTI/MTVA)
