A mentorálás a „levegőben lévő” fogalom. Egy szakkönyvvel kapcsolatban általában elsősorban nem az aktualitást szokta elvárni az olvasó, ám a mentor-mentorált kapcsolat, a mentori szerep fontossága a tehetséggondozásban az utóbbi egy-két évben különösen az érdeklődés középpontjába került. Ez a kiemelt figyelem három, egymástól független tényezőnek is köszönhető.
Dávid Mária–Gefferth Éva–Nagy Tamás–Tamás Márta: Mentorálás a tehetséggondozásban.
Géniusz Könyvek sorozat 35. kötete, Budapest, 2014. 190 oldal.
Betudható egyfelől a médiában, főként a televízióban mind nagyobb számban jelentkező „tehetségkutató” zenei és/vagy show-műsoroknak. Amelyek – szögezzük le gyorsan – általában távol esnek attól a módszeres tehetségsegítéstől, amit a tehetségszakmai szervezetek képviselnek. Ám ettől függetlenül nézők százezrei találkoznak e vetélkedők vagy többfordulós versenyek során közismert sztárokkal, hirtelen feltűnt celebekkel, akik magukat mentornak nevezve szárnyuk alá vesznek egy-egy fiatalt, támogatják őket, kampányolnak értük néhány frappáns poénnal. Legalábbis, amíg a reflektorok ki nem hunynak. Hogy a vége főcím lefutása után folytatódik-e a kapcsolatuk, arról általában kevesebb az információnk. De ettől a tény még tény marad: a fogalmat széles körben az érdeklődés homlokterében tartja így a tömegmédia.
A mentor fogalom mai reneszánszának másik gyökere a PR és marketing forrásvidékén található. Egyre több Magyarországon tevékenykedő és itt hosszú távra tervező bank vagy biztosítótársaság fedezi fel ugyanis a magas presztízsű művészeti ágak ígéretes fiatal alkotóinak támogatásában rejlő lehetőséget. Az ilyen kezdeményezések általában nem a main stream médiának szólnak, hanem egy szűkebb, igényes közönségnek, amely körön belül igen jó visszhangra találnak. Az ilyen mentorprogramokban évente néhány tucat, pályája elején vagy még a tanulmányai végén járó ifjú zenész, képzőművész, színész, illetve mind gyakrabban formatervező és egyéb alkalmazott művészeti ág képviselője vehet részt.
A mentorálás kérdéskörét szakmai berkekben pedig az teszi igazán fontossá és aktuálissá, hogy a pedagógusi életpálya-modellben, valamint a pedagógusi portfoliókban már hamarosan pozitív elem lehet, ha valaki tehetségsegítőként, ezen belül mentor-szakemberként többletképesítést és többlettudást képes felmutatni.
A fenti körülmények kellő kontextust teremtenek a kötethez, így a Géniusz könyvsorozat 35. kötete tehát feltétlenül aktuális és fontos olvasmány. A könyv kapcsán pedig ezt a fogalmat – az olvasmányosságot – különösen érdemes hangsúlyozni! Hiszen már a bevezetőben nemcsak az észhez szóló eligazítást, hanem a pedagógusok lelkét is megérintő, olvasmányos gondolatokat találhatunk az egyik szerző, Tamás Márta tollából. Leszögezi, hogy a mentor-mentorált kapcsolat nem építhet kizárólag a tudás, az ismeretek átadására, csak az ész, az intellektus gazdagítására. Tanár és diák e viszonyában ugyanis mindig kell, hogy legyen valami személyes, valami szívhez szóló, valami bensőséges és éppen ezért a tanulmányokon messze túlmutató, mondhatni: életre szóló. E személyre szóló figyelem két alapvető elemeként Tamás Márta a szeretetteli elvárást és a biztonságos tanári háttér megteremtését tartja a legfontosabbnak.
A kötet egyik legizgalmasabb fejezete a mentorálást történeti módszertani összefüggésben vizsgálja. Nagy Tamás áttekintéséből megtudhatjuk, hogy a hazánkban sokszor az elitképzéssel összekapcsolt (vagy összetévesztett?) módszert eredetileg Amerikában a XIX-XX. század fordulóján a leszakadó rétegek gyermekeinek felkarolására, tehát kimondottan egy társadalmi válságjelenség kezelésére dolgozták ki. De a szerző kiemeli, hogy hiába ért el szakmai és civil sikereket a kezdeményezés, hiába karolt fel százezres nagyságrendben nehéz sorba sodródott amerikai gyerekeket, „a szervezeti, majd kutatási háttér létrejötte nem volt elegendő ahhoz, hogy a mentorálás népszerűvé váljon és elterjedjen, ehhez szükséges volt az állami szerepvállalás mint háttér, mely lehetővé tette a professzionális kutatói bázis létrejöttét és az elméleti eredmények gyakorlati felhasználását”; vagyis az oktatás állami irányításának lényeges szerepe van a mentorálás sikerre vitelében. E sikerhez kell még valami – amint az a kötetben közölt egyik interjúrészletből, Kotschy Beáta véleményéből kiderül: a pedagógus társadalom érdeklődése. „Hiába hirdette meg az ELTE évről évre a mentorképzést, nem mutatkozott iránta érdeklődés. Gyakorlatilag az történt, hogy a szakma hamarabb gondolt ennek szükségességére, mint a gyakorlatban dolgozó pedagógusok, akik – előzetes minta és gyakorlat hiányában – még nem érzékelték, hogy milyen előnyökkel járhat ennek bevezetése” – mondja a szakember.
A kötet kitér a tehetség támogatási igényeire is. E fejezet szerzője, Dávid Mária a mentor tanár szerepének fontosságát a gyakorlati útmutatásban emeli ki: nem feltétlenül az elméleti ismeretátadás a legfontosabb, amit a tehetség kér vagy vár mentorától, hanem: „a tehetséges fiatalnak szüksége van olyan tevékenységek kipróbálására és gyakorlására, amelyben az adott tehetségterülethez szükséges képességei fejlődhetnek. Lehetőséget kell biztosítani számára a magasabb szintű kognitív munkára, az önálló, önirányított tanulásra, hatékony tanulási technikák elsajátítására, tapasztalatcserére. A mentorok sokszor épp azzal tehetnek a legtöbbet mentoráltjuk fejlődéséért, hogy a gyakorlati életben lehetőséget biztosítanak a tevékenykedésre, ezáltal teszik lehetővé a képességek fejlődését”. Hogy melyek lehetnek ezek? A szerző szerint például a tehetséges fiatal bevonása az alkotó- és/vagy kísérleti munkába, a tudományos adatgyűjtésbe, vagy a művészeti tehetség esetében a megfelelő fellépési lehetőség biztosítása.
A mentorálás – külső szemlélő számára legalábbis – legizgalmasabb részéről, a mentor-mentorált kapcsolat tervezhetőségéről, modellezéséről pedig Gefferth Éva írt áttekintést. Ebből kiderül: bár a tanár és diák kapcsolatában a mentorálás során hangsúlyos a személyes kapcsolat, az érzelmi szál, a kölcsönös megbecsülés, sőt, a szeretet, eközben e viszony szinte lépésről lépésre alaposan és tudatos megtervezhető. A mentorálásnak szinte életpályája van: a kapcsolat kezdetétől, előkészítésétől és kezdeményezésétől a csúcspontjáig, majd hanyatlásáig. De a mentori viszony felbomlása szerencsére nem jelent végleges szakítást tanár és diákja között: a kapcsolat ugyanis átértékelhető, újraértelmezhető. A szerző erről a pedagógus számára is örök élménnyé tehető zárásról így ír: „Még akkor is, ha a mentoráltnak nincs már szüksége az intenzív támogatásra, életében fontos helyet foglalhat még el a mentor továbbra is. A mentorálási kapcsolat egy szakmai kapcsolattá is átfogalmazható, hiszen kollégák lettek. Újraértelmezhetik szerepeiket, funkcióikat, és kapcsolatuk, esetleg barátságuk is örökké megmaradhat.”
Kívánunk minél több pedagógusnak, tehetségsegítőnek ilyen, a mentorálás során tartalmas, majd annak végeztével újradefiniált, szép emberi viszonyokat!
