Balogh László, a Magyar Tehetséggondozó Társaság (MTT) és a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének (MATEHETSZ) elnöke, a Tehetséghidak Program szakmai vezetője a „Debreceni tehetségműhely” emlékülésének nyitó előadását tartja szeptember 19-én délután. A tehetségüggyel több mint három évtizede foglalkozó szakembert elsősorban arra kértük, értékelje a hazai tehetséggondozás elmúlt huszonöt évét. Az előzmények után szóba kerültek még a hiányok és az eredmények, meg persze a jövőben ránk váró feladatok.
1989-ben alakult meg az MTT. Miért éppen akkor?Természetesen mindez nem egyik napról a másikra történt; annak a folyamatnak az egyik állomása volt, melynek során a nyolcvanas évek közepétől világszerte új szemlélet alakult ki a tehetséggondozásban. Magyarországon a XX. század első felében komoly kutatások zajlottak, gondoljunk csak Révész Géza vagy Nagy László műveire a korszerű tehetségnevelésről, azonban a folyamat megszakadt a második világháború után a tehetségügy háttérbe szorulásával. Ez nem azt jelenti, hogy ne lett volna akkor is tehetséggondozás: lelkiismeretes pedagógusok megtették, ami tőlük telt, de mindennek nem volt szervezett formája. A nyolcvanas évek elején, közepén aztán szabadabb szellem alakult ki, a társadalom számára fontos lett a teljesítményorientáltság, cél lett, hogy jobban teljesítsünk. Az iskolák is nagyobb önállóságra tettek szert, kezdtek komplexebb módon közelíteni a tehetséggondozáshoz, emellett mi, kutatók is hozzátettük a magunkét, hiszen ekkor indultak a vonatkozó kutatások. A világháború utáni szakirodalomban alig találni valamit a témáról, de a nyolcvanas évektől nálunk, a debreceni egyetem pszichológiai tanszékén, illetve a Magyar Tudományos Akadémián is megindult a munka. Fontos inspirációt jelentett, hogy sok pedagógus konkrét kérdésekkel keresett meg minket. Hozzáteszem még, hogy Európában is ekkortájt kezdtek el a tudományos tehetséggondozás iránt komolyan érdeklődni: 1987-ben megalakult a
European Council for High Ability (ECHA), amiben Geffert Éva vezetőségi tag lett, majd létrehoztuk az ECHA magyarországi szervezetét. Ezek az előzmények vezettek az MTT 1989-es megszületéséhez.
Ahol, ha jól értem, kezdettől fogva együtt dolgoztak elméleti szakemberek és gyakorló pedagógusok.
Valóban így volt: a kutatók már foglalkoztak korábban képességvizsgálatokkal, gondolkodásfejlesztéssel, az értelmi képességekkel speciális területeken, de ezek csak a tehetséggondozás kis szeletét alkották, az igazi hajtóerőt a gyakorló pedagógusok belépése jelentette, magyarul az a tanári szorítás, hogy feleljünk az ő problémáikra. Ekkor indultak el az iskolákkal közös műhelymunkáink, így az elsők között a törökszentmiklósi Bethlen Gábor Általános Iskolában, ahol kétéves, komoly előkészítő munka után végül a tanszékünkkel közösen született az első komplex tehetséggondozási program. A kutatás, elmélet és gyakorlat szimbiózisa a mai napig jellemző a társaságunkra.
Mi volt huszonöt éve a legnagyobb gond a magyar tehetséggondozás területén? Azt is kérdezhetném: miért jött létre az MTT?
Már az alapszabályunkban jeleztük, melyek a fejlesztésre szoruló területek, ahol aztán az elmúlt huszonöt évben lépésről lépésre jutottunk előre. Az első probléma a szakmai fórumok hiánya volt: sportolók, zenészek, művészek ugyan összegyűltek alkalmanként, de nem volt a tehetséggondozásnak szervezett formája. Ezért már korán megalakítottuk az MTT szekcióit, melyek először területi, később tematikus alapon szerveződtek, így külön munkacsoportok foglalkoztak például a felsőoktatási vagy az óvodai tehetséggondozással. Az MTT nagy erősségét jelenti ez a struktúra, hiszen az érdemi munka most is ebben a tizenegy szekcióban zajlik. Nagy hiányosság volt, hogy a világháború utáni pedagógusképzésben szinte egyáltalán nem jelent meg a tehetségügy: debreceni professzorom, Kelemen László harminc éve megjelent, közel nyolcszáz oldalas egyetemi tankönyvében alig másfél lap foglalkozik a témával. A pedagógusokat tehát igyekeztünk olyan tudással és módszerekkel ellátni, melyek segítségével eligazodnak a tehetséggondozás sűrű erdejében.
A rendszerváltás környékén kezdtük el a tíz, húsz, harminc órás tanfolyamainkat, majd országos összefogással elértük, hogy 1997-ben megszületett Debrecenben az azóta is működő tehetségfejlesztési szakértő képzés, amiből kinőtte magát a pedagógus tehetség szakvizsga program is. Gondot jelentett továbbá, hogy nem voltak magyar nyelvű kiadványok: itt részben saját kutatásaink, részben a kezdettől fogva hangsúlyosan jelen lévő külföldi tapasztalataink segítségével adtunk muníciót. Sorra jelentek meg tehát a témába vágó kiadványaink, nem kizárólag az MTT gondozásában. Fontos lépés volt 1993-ban a Tehetség című szakfolyóirat megalapítása, amely egészen a legutóbbi időkig egyedüli szaklapként vállalta magára ennek a területnek a monitorozását. Haladunk a korral: 2004-ben megszületett a társaság honlapja is, ahol mindig aktuális információk érhetők el a munkánkról.
Ezek voltak azok a legfontosabb lépések, melyek segítettek felrázni a magyar pedagógusokat. Hozzáteszem gyorsan, hogy a pedagógusok természetesen készen álltak arra, hogy intenzíven belevessék magukat ebbe a munkába, de a valódi, szoros együttműködések kialakítására az utóbbi évtizedben került sor. Egyéb funkcióim mellett a MATEHETSZ szolgálója is vagyok, ahol különösen nagy örömömre szolgált, hogy az MTT szakmai gárdája bekapcsolódott az ott folyó munkába. A
Magyar Géniusz Program, majd a
Tehetséghidak Program adott lehetőséget arra, hogy a mi elgondolásaink nagyobb ívben kibontakozhassanak.
Egy kis időre térjünk vissza a nyolcvanas évekre: miért volt ennyire mostohagyerek a tehetség ügye?
Nem a tankönyvek szerzőin múlt a dolog, hanem azon, hogy a hivatalos oktatás- és kutatásirányítás nem nézte jó szemmel ezt a területet. Kutatások nem voltak, csak gyakorlati tapasztalatok, amikről például a Köznevelés hasábjain beszámoltak időnként, de összességében a tehetséggondozás inkább megtűrt terület volt, nem pedig támogatott. A hetvenes évektől ugyanakkor megjelentek a különböző tagozatos osztályok, ének-zenéből, matematikából, majd nyelvekből és természettudományokból is. Ezek nem feltétlenül a tehetséggondozás leghatékonyabb formái, de megnyitottak egy utat, amin tovább lehetett menni.
Még mindig hallani olykor, hogy a tehetséggondozás csupán egy szűk elit ügye. Milyen a tehetséggondozás megítélése ma?
Ez a szólam valójában egy átok a korábbi évtizedekből, amitől nagyon nehezen szabadulunk meg. A pedagógusok és kutatók persze más véleményen vannak, hiszen mára evidenciának számít, hogy a tehetségekkel külön foglalkozni kell, keresni kell őket. Czeizel Endre genetikus professzornak, az MTT korábbi elnökének fontos elve, hogy a tehetség nem tör utat magának, segíteni, támogatni kell. A legnagyobb felelőssége ezen a téren természetesen az iskolának van. Nagy előrelépésnek gondolom, hogy 2008-ban az Országgyűlésben gyakorlatilag minden párt megszavazta a Nemzeti Tehetség Program (NTP) elindítását. Hogy miért lényeges ez? Főleg 2010 óta világos, hogy a tehetségeket fel kell kutatnunk akkor, ha gazdasági erősödést akarunk: nem szabad elhanyagolni a magyar tehetségeket, ki kell bontakoztatni a bennük rejlő értékeket, ehhez pedig pénzt kell rendelni. Az NTP megszületése ezért hozott valódi fordulatot a magyar tehetségügyben.
2014 nyarán lezárult Tehetséghidak Program első szakasza, az itt kínált programok egyik nagy előnyének tűnt az alulról szerveződő, hálózatos működés támogatása.
Pontosan, és emögött az is ott van, hogy a pedagógusok mára felnőttek a feladathoz: megvannak a biztos szakmai alapok azokon a helyeken, ahol már korán elindultak a tehetséggondozó programok. Nagyon erős csapatok születtek így, de hozzá kell tennem, hogy még mindig nagy a szóródás: hiába a több száz jó gyakorlat, a több mint ezer Tehetségpont az egész Kárpát-medencében, még mindig rengeteg iskola van, ahol nem történik semmi tehetséggondozás címszó alatt.
Váltsunk egy másik perspektívára: hol volt és hol van ma a helyünk Európában?
Egy ország tehetséggondozása mindig több lábon áll. Személyes élményemet mesélem el: az ECHA első konferenciáját 1988-ban Zürichben rendezték, ahová mi a törökszentmiklósi modell ismertetésével jelentkeztünk be. Féltünk attól, mi vár ott ránk: gyakorlati tapasztalatokat osztottunk meg némi elmélettel megspékelve, aztán magunk is meglepődtünk, hogy nagy elismerést váltott ki az előadásunk. A kérdésére válaszolva: a gyakorlati programok terén már viszonylag korán jól álltunk, ezek egy részét még a múltból mentették át a pedagógusok, de a nyolcvanas évek közepén induló kutatásokban erős lemaradás mutatkozott. Az ECHA örökös elnöke, Mönks professzor többször kijelentette, hogy Magyarország mindig az élbolyban volt az európai országok között annak alapján, hogy milyen programokban vehettek részt, hová jutottak azok a gyerekek, akikkel foglalkoztunk. Ahol hiányosság mutatkozott és mutatkozik, az a tehetségek társadalmi beilleszkedése: a magyar társadalom még mindig nem becsüli meg eléggé a tehetségeit. Szintén Mönks professzor mondása, hogy vannak országok, amelyeknek a tehetségei fölött kék az ég és süt a nap. Ilyen Németország, Hollandia, Anglia, Lengyelország és szerencsére Magyarország is. Az MTT kezdetektől fogva szoros kapcsolatokat ápol európai iskolákkal, közös pályázatokat nyújtunk be, kölcsönösen látogatjuk egymást. A nemzetközi kapcsolataink további elmélyítésére egész sereg szakember és pedagógus áll készen.
Melyek a mai magyar tehetséggondozás fő hiányosságai, hol van még teendőnk?
Az első gyenge láncszem a tehetség felismerése, megkeresése. Bár a szakemberek között is van vita ennek a mikéntjéről, de világszerte az a felfogás dominál, miszerint nem elsősorban mérésekkel, hanem folyamat jellegű keresőprogramokkal kell felderíteni a tehetségeket. Mert hiába születik meg a tehetség, ha nem találjuk meg, aztán nem fejlesztjük, nem adunk neki programokat, akkor elkallódik. Évszázadokra visszamenően a tehetséggondozás középpontjában a képességek fejlesztése állt, de egészen a hetvenes évekig nem figyeltünk a gyermek hátterére; arra, hogy közben mi történik a lelkében és személyiségében. Még ma is jelen van ez a szemléletmód: döntően arra ügyelünk, hogyan teljesít, hogyan versenyez, űzzük és hajtjuk, az eredmény a lényeg, de az ezt befolyásoló tényezőkről elfeledkezünk, így előfordul, hogy a gyerek teljesítménye egyik napról a másikra megszűnik. A komplex programok ezen tudnak segíteni.
Újabb gyenge pont a szakemberek felkészültsége: a MATEHETSZ eddig több mint húszezer pedagógust vont be, de ha azt mondom, hogy százezer pedagógus dolgozik az országban, világos lesz, hogy eddig elsősorban azokat a kollégákat találtuk meg, akik korábban is foglalkoztak tehetséggondozással, miközben van egy jókora csapat, amelyikre oda kellene figyelni. Újabb teendő: az iskola sosem boldogul a család nélkül, és ez a tehetséggondozásra is tökéletesen igaz. A szülők márpedig hadrafoghatóak, de a szisztematikus együttműködés, a folyamatos építkezés elengedhetetlen: nem véletlen, hogy a diákok, pedagógusok és szülők közötti együttműködést segítő alprojekt az egyik legsikeresebb volt a Tehetséghidak Programban. Nem állunk jól abban sem, hogyan használja a társadalom a saját tehetségeit, de a mi asztalunk elsősorban a tehetségfejlesztés, a döntéshozók feladata a tehetségek itthon tartása és támogatása.
Jelenleg van okunk az optimizmusra, hiszen az oktatásügyi kormányzat és a magyar kormány is elkötelezett a tehetségügy mellett.
