– A Tehetség-ösztöndíjat nem nyílt pályázat útján lehet elnyerni. Sólyom László köztársasági elnök úr döntéséhez tehetségsegítők ajánlata szükséges. Ön milyen úton került a jelöltek közzé?
– 2012-ben a Bolyai Önképző Műhely tehetett javaslatot az egyik jelölt személyére. A Műhely fő célja tehetséges huszonévesek értelmiségi szerepre történő felkészítése. A havi rendszerességű műhelyfoglalkozásokon alapvetően különböző műalkotások közös elemzése útján fejlődik a résztvevők kifejező- és alkotókészsége. A „képzés” három évig tart és szóbeli felvételi előzi meg.
– Mit gondol, mi az a többlet, ami miatt a tehetséges fiatalok között éppen Önre esett a választás?
– Rögtön tudtam, hogy mivel szeretnék foglalkozni és hogyan vágjak bele. Azt hiszem, nagy részben ennek a céltudatosságnak köszönhetem, hogy végül helyet kaptam a Tehetség-ösztöndíjasok között.
Az utóbbi években sok friss gondolkodású, értelmes magyar fiatallal ismerkedtem meg Magyarországon. Többségüket azonban – megfelelő iránymutató mentorok és főleg példaképek nélkül – a fókuszálatlan vagy rossz irányba forduló erőfeszítések végül fásulttá, érdektelenné és szürkévé teszik. Ez talán régen is így volt, viszont határozottan új jelenségnek érzem, hogy az internet segítségével most sokan könnyebben rátalálnak a megfelelő vezérfonalra pusztán az óriási mennyiségű, könnyen hozzáférhető információ révén. Úgy érzem, hogy a világháló legalább annyira formálta az érdeklődésemet, mint családom, barátaim, tanáraim és a Gutenberg-galaxis.
– Ön személyesen is találkozott Sólyom László elnök úrral az ösztöndíj elnyeréséhez szükséges folyamat során. Milyen tapasztalatokkal távozott?
– Szerény véleményem szerint Sólyom László azon maroknyi közszereplő közé tartozik, akik elveikhez ragaszkodva és becsületesen képviselték álláspontjukat. Emiatt néhány éve már figyelemmel követem közéleti tevékenységét és sokszor meglepődtem azon a legjobb európai demokratikus hagyományokat követő, következetes magatartásán, amelyet tanúsított a legkülönbözőbb helyzetekben. Mindezt tudományos munkássága és óriási műveltsége nyilván megelőlegezi, de úgy gondolom, hogy nem lenne teljes anélkül a jóakaratú és becsületes hozzáállás nélkül, ami olyannyira hiányzik a hazai közéletből. Mindezek miatt különösen nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy éppen az általa alapított ösztöndíj részese lehetek.
Rövid találkozásunk alkalmával tájékozott, érdeklődő és lényegre törő embert ismerhettem meg személyében. Emellett szeretném kiemelni az általa és titkársága által az ösztöndíj gyakorlati kérdéseiben mutatott rendkívül rugalmas hozzáállást, ugyanakkor pontos és gyors ügyintézést.
– Az Ön kutatási témája a regionális fenntarthatóság, közelebbről az életciklus-vizsgálat (angolul LCA - life cycle assessment). Ez kevéssé ismert a hazai nagyközönség előtt. Bemutatná nekünk?
– A környezeti életciklus-vizsgálat legtöbbször olyan, egyszerűnek tűnő kérdésekre keresi a választ, mint például hogy az eldobható papírtörlő vagy a forró levegős kézszárítás, a nyomtatott könyv vagy az e-book, a vegetáriánus vagy a hagyományos étrend jelent-e kisebb terhelést a környezet számára.
A tömegtermelés, -fogyasztás és pazarlás korában, amikor elérni látszunk bolygónk eltartó képességének határát, az ehhez hasonló kérdésekre adott válaszok létfontosságúak. Maga az elnevezés onnan ered, hogy megfelelő válasz megtalálásához a környezeti hatásokat figyelembe kell venni a szóban forgó termék teljes életciklusán keresztül, azaz „bölcsőtől sírig” (azaz a nyersanyagok kitermelésétől, a termék gyártásán, forgalmazásán, használatán keresztül annak hulladékká válásáig).
– Milyen módon használta fel az ösztöndíj kínálta lehetőségeket? Hol folytatott tanulmányokat?
– Egy hónapot töltöttem Erdélyben, egy eldugott ökofalu-kezdeményezés színhelyén, Kászonban. Itt lehetőségem volt tapasztalni a fenntarthatóság érdekében a társadalomból való bizonyos fokú kivonulás szépségeit és nehézségeit. Közvetlenül ezután az őszi iskolai félévben a Dán Műszaki Egyetemen mélyülhettem el az életciklus-vizsgálat elméleti és gyakorlati kérdéseiben. Ezen kívül egy ott folyó kutatáshoz kapcsolódó diplomamunka-témát is „hazahoztam”. Idén tavasszal ennek kidolgozásával, valamint itthoni tanulmányaim befejezésével foglalkoztam a Miskolci Egyetemen, ekkor az ösztöndíj folyósítását szüneteltettem.
A diploma átvétele után a megmaradt hathónapnyi időt gyakornokként töltöm Amszterdamban a Fairphone nevű kis cégnél. Céljuk a munkavédelmi és környezetvédelmi visszaélésekkel, botrányokkal sújtott, kétes hírű beszállítókkal dolgoztató elektronikai ipar lépésről-lépésre történő megváltoztatása. Feladatom egy külső szakértők segítségével megvalósított életciklus-vizsgálat lefolytatása. Várhatóan 2013 novemberében, az ösztöndíjas időszakom lejártával tesszük közzé az eredményeket, amelyek a cég első okostelefonjának környezetre gyakorolt hatásait lesznek hivatottak bemutatni.
– Mennyiben tágították látókörét a külföldön szerzett tapasztalatok?
– A megszerzett szakmai tudáson és tapasztalatokon túl emberileg valamivel elfogadóbb lettem másokkal szemben, valószínűleg a sok különböző ismeretség hatására. Úgy vélem, igazán rosszindulatú ember talán nincs is, legfeljebb tudatlan vagy érzelmileg sérült.
Ezzel szemben megerősítést nyert a gyanakvásom a hierarchikusan felépülő intézményekkel szemben. Ez alatt mindenféle, emberekből álló hatalmi struktúrát vagy birodalmat értek, legyen az állami, piaci vagy éppen egyházi intézmény. A gyanakvás nem azt jelenti, hogy feleslegesnek tartom őket, inkább úgy érzem, hogy ezek az intézmények a jelenleginél jóval nagyobb, folyamatos kontrollra és átláthatóságra szorulnak világszerte, mégpedig minél több felvilágosult, gondolkodó és kritikus ember részéről.
– Önt a fenntartható fejlődés érdekli, és nyitott mindenféle megoldásra. Madridi egyetemi részképzése során egy házfoglaló csoport tagja volt. Őket általában negatívan értékelik. Önnek viszont éppen az volt a tapasztalata, hogy egy szabad gondolkodású közösség mennyi ötlettel szolgálhat. Mire gondolt pontosan?
– Bár én magam nem voltam házfoglaló, sok programjukon vettem részt. Egy változatos, színes és kifejezetten politikai töltésű közösségi élet bontakozott ki a szemem előtt Gandhitól az anarchizmuson, freeganizmuson, antiglobalizmuson és az Occupy-on keresztül Stephane Hessel Háborodjatok fel!-jéig rengeteg forrásból merítve. A sokféle hangból számomra egy – a jelenlegi politikai és gazdasági irányzatokhoz képest eltérő – alternatív világkép körvonalazódik, bár természettudományos végzettségű lévén nem feltétlenül látom jól. Ezt a világnézetet – ahogy én látom – nem lehet kifejezetten beilleszteni valamilyen hagyományos politikai ideológia (liberalizmus, konzervativizmus vagy szocializmus) meglévő rendszerébe, hanem inkább azok közös nevezőjének (a széles értelemben vett emberi alapjogoknak) a minden korábbinál határozottabb és következetesebb, globális érvényű követelését jelenti az erőszakmentesség eszméjével kiegészülve. A világszerte tapasztalható óriási egyenlőtlenségek és igazságtalanságok pedig elvezettek a fennálló intézmények és a hatalom folyamatos megkérdőjelezéséhez.
Persze legtöbbször az egész csak arról szól, hogy egyszerűen jól érezzük magunkat a közösségben. A közös zenélés, ingyenes tangóórák mellett így jártam még például önkéntesek által tartott spanyol nyelvórákra, amelynek résztvevői a beszélgetések alapján pár hét után önálló hulladékból-termék műhelyt rendeztek. Megtanultam, hogy nem kell várni a felülről jövő nagy megoldásokra ahhoz, hogy jó irányú változást érjünk el a környezetünkben. Először a fejünkben lévő „mentális bürokráciától” kell megválni. Jó példa erre a mások által hulladéknak ítélt, de még jó állapotban lévő ruhákból és könyvekből álló szabadboltok vagy a szupermarketekből a szoros lejárati dátum miatt kidobott, de még tökéletes állapotban lévő ételekből dolgozó szabadkonyhák esete.
Azt hiszem, mindez annak a természetes felismerése, hogy a fogyasztás egy zárt és véges rendszerben politikai tett. Egyébként jelenlegi munkaadóm, a Fairphone is ezt vallja.
