Mit kell tudnunk a várpalotai iskolában működő művészeti tehetséggondozásról?
Az intézményünk alapítványi magániskola, és ahogy a nevéből is látszik, sok egyéb feladata mellett alapfokú művészeti iskola is működik benne. Tévedés azt gondolni, hogy magániskolaként ez a gazdag szülők gyerekeinek a gyűjtőhelye, ami busás tandíjból tartja fenn magát: nincs tandíj, a szülők évi négyezer forintos hozzájárulást fizetnek, a tanulóink között sok a hátrányos helyzetű, sajátos nevelési igényű gyermek. A tanulói létszám folyamatosan növekszik, ami összefügg a hitvallásunkkal is, miszerint minden gyerek tehetséges valamiben, a mi feladatunk pedig az, hogy megtaláljuk ezt a területet. A művészeti iskolában mindenki maga választ: színjátéktól táncig, grafikától zenéig számos területen kipróbálhatják magukat. A Keith Haring-projektben résztvevő tanulók tizenegyedikes gimnazisták, akik grafika és festőművészet tanszakon tanulnak.
Hogyan esett a választása Keith Haringre?
Több válaszom is van. Az első, hogy imádom Haringet. A másik, hogy van itt egy hat évvel ezelőtti előzmény, amikor a Ludwig Múzeumban Haring-kiállítás volt látható. Sokat viszem a rajzosaimat múzeumba, főleg Budapestre, így ezt is megnéztük és akkor már születtek munkák ebben a témában, még ha nem is ilyen léptékben, mint most. Nem titkolom: a MATEHETSZ (Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetsége) kiírásában az volt a legvonzóbb, hogy anyagiakkal támogatják a falfestést, aztán amikor kiderült, hogy a tanítványaimat érdekli a stílus, közel áll hozzájuk, akkor már egyértelmű volt a választás.
Mi viszi közel a mostani gimnazistákhoz ezt a művészetet?
Szerencsés vagyok, mert érdeklődő és nyitott a csoportom. Sok időt töltöttünk a felkészüléssel, filmet néztünk Haringről és a kortársait bemutató kiállításra is elmentünk. Azonnal megértették, hogy Keith Haring a maga teremtette stílusban olyan problémákkal foglalkozik, amelyek nekik is fontosak ma: egész életünk terítékre került a születéstől a halálig, benne a szerelem, a barátság, az erőszak kérdései, a pénz uralma a társadalomban, egyéni és közösségi gondok. Az iskola falain látható képek valójában Keith Haring stílusában megfogalmazott saját felvetések.
Vagyis akkor nem egyszerűen lemásoltak Haring-motívumokat, hanem meg kellett próbálniuk magukon átszűrni azokat?
Nem egyszerűen megpróbálták, kötelező volt ezt tenni: semmit nem fogadtam el, ami másolat vagy utánérzés volt. Persze van néhány motívum, ami változatlanul került be, így a sugárzó bébi vagy az erőszakot jelképező kutyafejű ember, de jó volt látni, hogy ez utóbbit hogyan fogalmazzák át: rajzoltak például üvöltő, egy várost bombázó repülőgépet. Ahogyan a kezdeti kérdésektől eljutottak a saját válaszokig, úgy haladtunk az egyszerű ceruzarajzoktól a több négyzetméteres falfestményig.
Hogyan kezdődött a munka?
Először is beszámoltam a pályázati lehetőségről, a Haringgel való foglalkozást ajánlottam és azt, hogy két falfestményt készítsünk el. Ez közös beszélgetés volt, együtt határoztuk el, hogy belevágunk, tetszett nekik az ötlet, érdekelte őket. Tizenöt diákból úgy hárman ismerték ekkor Haring nevét, de rögtön hozzáteszem, hogy a magyar felnőtt lakosságra vetítve ezt jó aránynak gondolom. Sokaknak ismerősek lehetnek a jellegzetes motívumok naptárról, noteszről vagy pólóról, de Haring nevét már nem ismerik. A következő órákban életrajzi dokumentumfilmet néztünk a művészről, majd idén február elején mentünk el a Ludwig Múzeumba, hogy a kortársak munkáit megnézzük. Andy Warhol, Roy Lichtenstein, Robert Rauschenberg műveivel ismerkedtünk, általuk pedig a nyolcvanas évek miliőjével. Már itt kaptak feladatot: össze kellett hasonlítani a kortársak munkáit Haringéivel, elemzést kértem a diákoktól, hogy állapítsák meg, ki hatott kire vagy ki mit vett át a másiktól. Ez volt a projekt keretében az első intenzív napunk. A második alkalommal a két falfestményt készítettük el, végül a témában készült rajzokból és metszetekből összeállt kiállítást rendeztük el a várpalotai ifjúsági házban. A falfestésnél a rossz idő miatt elmaradt lazító foglalkozást egy későbbi időpontban a Nagybivalyos tavon tartottuk meg, ahol kötelező jelleggel horgászversenyt szerveztünk és grafikai feladatokat is megoldottunk.
Hogyan reagáltak a fiatalok Haring munkáira?
Sosem erőltetem, hogy azt gondolják a képekről, amit én. Bármit mondhatnak tehát róluk, de mindig meg kell indokolniuk a meglátásaikat. Az első reakciók arról szóltak, hogy nagyon közérthetőek a képek, de a legérdekesebb talán az volt, hogy kezdetben azt hitték, könnyű megismételni Haring módszerét. A rengeteg rossz vázlat után döbbentek rá, hogy az egyvonalas technika nem is olyan egyszerű. Eleinte motívumokat kellett másolni, majd jöttek a saját „fejlesztések”, amikor rájöttek, hogy bonyolultabb a feladat, mint először hitték. A kortárs művészet befogadásánál egyébként ez visszatérő magatartás, itt ők a saját bőrükön tanulták meg, hogy nem tud bárki ilyet rajzolni. Rengetegszer visszaadtam a vázlataikat, több ezer rajzot készítettek, és ami nagyon hasonló volt az eredetihez, azt soha nem fogadtam el. Mégsem adták fel, vonzotta őket a kihívás.
Mennyi ideig tartott a projekt?
Sokáig elhúzódott: tavaly októberben volt az első megbeszélésünk, decemberben derült ki, hogy nyertünk a pályázaton, a tulajdonképpeni projekt pedig idén januártól április végéig zajlott. Be kell vallanom, hogy túlzásba estünk, a gyerekek is, én is: eredetileg az iskola társalgójának két falát akartuk befesteni, végül hat falfestmény készült el… A falfestmények mellett más műfajokban is alkottak: a ceruzával, majd tollal készített első vázlatok után színeket is lehetett használni. Híres vagyok arról, hogy két óra alatt egy munkával nem elégszem meg, ezért alkalmanként négy-nyolc vázlat volt az elvárás. A rengeteg rajzából végül mindenki hármat választott ki, majd a csoport közösen döntött arról, hogy abból a háromból melyiket nagyítsuk fel fél íves, A/2-es méretre. Itt már változhatott a technika, használhattak színes ceruzát, vízfestéket, temperát vagy krétát. Maradt végül körülbelül negyven színes rajz, amelyek közül szintén a csoport döntött arról, melyik kettő kerüljön fel a falra. Érdekes volt látni, hogy egyrészt senki sem szavazott a saját munkájára, másrészt hogy tulajdonképpen a legjobb képeket választották. Ekkor még nem kezdtünk neki a falfestésnek, a linótechnikát is gyakoroltuk. A rajzokból, festményekből és metszetekből két kiállítást is rendeztünk: egyet az ifjúsági házban, egy másikat pedig az iskolánk konferenciatermében.
Hogyan lett a tervezett két falfestményből hat?
Mielőtt erre válaszolok, el kell mondanom, hogy nehezen éreztek rá a falfestés technikájára, mert felfelé festeni egészen más, mint rajztáblán vagy papíron dolgozni. Volt, aki csodásan rajzolt, de a falra nem tudott egy egyenes vonalat felfesteni. Aztán belejöttek, megszületett a munkamegosztás is: ki tud szépen akrillal színt keverni, ki tud pontos vázlatot rajzolni, ki húzza ki a vonalakat a legszebben. Amikor elkészültünk a konferenciaterem ajtajánál lévő két falfestménnyel, kiderült, hogy nagyon üres a másik két oldal, így az egész fenti társalgót kisajátítottuk Keith Haring számára. Az iskola mindenben támogatott minket, diákok és kollégák egyaránt gratuláltak a munkához. Bár korábban előfordult, hogy a rajzkiállításunkon megrongáltak néhány képet, a Haring-munkák érintetlenül állnak április eleje óta. Remélhetőleg évtizedek múlva is ott lesznek, de amitől igazán értékes volt ez a munka, hogy rengeteg újat tanultak a diákok.
Mit tanultak a projekt ideje alatt?
Nagyon sok mindent, például azt, hogyan kell felnagyítani egy fél íves színes rajzot ötször két méteresre. Nem dolgoztak korábban akrillal sem, most megtanulták a tulajdonságait. A feketén és fehéren kívül szándékosan csak a három alapszínt, a vöröset, a sárgát és a kéket használtunk, abból kellett kikeverni mindent, és ha valami elfogyott, akkor el kellett találniuk újra az eredeti árnyalatot. A falra rajzolás és festés technikája sem rajzórai tananyag, meg kellett szokniuk, hogy az ecsettel úgy dolgozzanak, mintha filctollat fognának. A munka szédületesen összehozta a csapatot: az ötletesebb, kreatívabb diákok húzták magukkal azokat, akik kicsit gyengébbek voltak, hiszen ők is meg akartak felelni a többieknek. Nem fogunk megállni ennél a hat felületnél: az egyik tanítványom már a munka befejezését követő héten újságolta, hogy otthon a szobája falát is elkezdte kifesteni a motívumokkal. És az iskolában is vannak még szabad falfelületek…
