Beszélgetés a Bonis Bona életműdíjas Kerekes Barnabással.
Bonis Bona életműdíjat vehetett át az országos tehetségnap alkalmából a hazai nyelvművelés egyik kiemelkedő szervező és tehetségsegítő egyénisége, Kerekes Barnabás. 27 éve minden nyáron részt vesz a tanárok „öntovábbképző” táborában, a többségüket szervezi is, 21 éve vezeti a fiatalok csongrádi táborát, és hat éve az erdélyi középiskolások zsoboki, kalotaszegi táborát. Felkészítő tanárként mindig ügyelt arra, hogy a szükséges ismereteket a sokszor éjszakába nyúló foglalkozásokon részletesen, jól rendszerezve, érthetően adja át diákjainak, aminek meg is lett a gyümölcse: az évek folyamán mind több és több tanítványát juttatta el a Kazinczy és az Édes anyanyelvünk versenyek, illetve számos további verseny döntőjébe. Az Édes anyanyelvünk versenyen hét diákja kapta meg Sátoraljaújhely emlékplakettjét, 15 diákja lett Kazinczy-érmes, a Péchy Blanka emlékversenyen 17 tanulója lett első helyezett, a református iskolák Németh László anyanyelvi versenyén pedig 19 dobogós, közülük hét első helyezés született. A magyar nyelvi országos középiskolai tanulmányi versenyre felkészített tanulói közül 32 jutott a döntőbe.
A Baár-Madas Református Gimnáziumban kizárólag történelmet tanítok – kezdi Kerekes Barnabás tanár úr –, a nyelvművelés és ehhez kapcsolódóan az irodalommal vagy a nyelvvel kapcsolatos egyéb foglalatosság csak hobbinak nevezhető. A legelső történelem órán, amikor egy új osztállyal először találkozom, egy rendkívül bonyolult ábrát rajzolok a tábla közepére: egy pontot. Arról a kicsiny pontról mindig elmondom a gyerekeknek, hogy a világ legműveltebb embere a felhalmozott tudásmennyiségből körülbelül annyit tudhat, mint ahogyan a pont területe aránylik az egész tábla területéhez. Minél többet tud valaki, minél jobban nő a kis pontjának a területe, annál inkább szembesül azzal, hogy milyen keveset tud. Vagyis van oka szerénynek lennie. Azt figyeltem meg, hogy az igazán nagy tudású vagy kiemelkedően tehetséges emberek általában szerény emberek is egyben. A gyerekeket is arra kérem: kövessék ezt a szerénységet, mert ez enged helyes, előre mutató célokat megfogalmazni, és ez fogja megakadályozni, hogy valaki önteltté váljon, ami hátráltatja a képességei kibontakoztatásában.
Több mint három évtizede dolgozik már a pedagógus pályán – van saját pedagógiai-tehetségsegítő módszertana?
Hadd idézzek fel ezzel kapcsolatban egy történetet fiatal tanár koromból! Jól emlékszem ugyanis, mikor emeltem fel utoljára a hangomat egy osztályteremben, hogy fegyelmezzek: 1985-ben történt… Akkor volt olyan szakiskolai osztályom, amelyik szinte „büntetőosztagként” jött létre: másik osztályok rossz tanulóiból, meg olyan gyerekekből, akiket például áruházi lopáson vagy ellenőrző-hamisításon kaptak rajta. Őket mind nekem adták, mert úgy gondolták, talán én boldogulok velük. Két évig lehettem az osztályfőnökük, és végülis összeforrtak osztályközösséggé, két osztálytalálkozójukra is meghívtak később. A találkozón kissé szégyenkezve kértem elnézést tőlük, amiért felemeltem a hangomat, de ők erre egyáltalán nem is emlékeztek. Azóta már én is jól tudom, hogy ha valamire fel szeretném hívni a figyelmet, sokszor hatásosabb, ha szándékosan elhalkulok, nagyobb figyelmet váltok ki a diákokból ezzel a megoldással.
Szóval az egykori osztályom tagjai szerencsére nem emlékeztek a felemelt hangomra, nekik szerencsére egészen más maradt meg az emlékezetükben! Ugyanis 1984 májusában alapítottam az első beszédművelő körömet. Péchy Blanka a Kazinczy-verseny győri döntőjén rendszeresen maga köré gyűjtötte azokat a tanárokat, körvezetőket, akik már sikeresen szerveztek „Beszélni nehéz” csoportokat és arra biztatta a többieket, hogy kövessék a példájukat. Összeállított a munkatársaival a köralapítás módszertanáról egy kis tanácsadó füzetecskét, de szigorúan csak annak adtak belőle, aki aláírásával vállalta, hogy ha hazamegy, valóban meg is alapítja a maga nyelvművelő körét. Én aláírtam, a kör megszerveztem, és sok olyan diák járt az akkori iskolámba, aki éppen a beszédművelő körben tűnt fel.
Ha egy gyereknek egyszer sikerül megízlelnie a sikerélmény ízét, szinte mindegy is, hogy milyen területen, akkor onnantól a tanároknak könnyebb helyzetük lesz: a többi tantárgyból, az élet más területein is jobban lehet munkára ösztönözni az ilyen tanulót. Bármennyire lázadó is egy tizenéves, ha egy tanár odamegy hozzá, megdicséri, vagy elismerően szól hozzá, akkor az – szinte öngerjesztő folyamatként – tovább löki őt újabb erőfeszítés és ennek nyomán előbb-utóbb újabb eredmények felé.
Volt olyan évem, hogy egyszerre hat különféle anyanyelvi szakkört vezettem, mintegy százötven taggal, akik között a tanárok is szép számmal képviseltették magukat. És egy nagyjából háromszáz fős létszámú iskolából ötven-hatvan diák rendszeresen elindult a Kazinczy-versenyünkön!
Mennyit változott a nyelvművelés és az anyanyelvi versenyek rendszere az alatt a harminc év alatt, amióta Ön a pedagógusi pályán dolgozik? Hiszen a körülöttünk lévő világ rengeteg, a nyelvre is ható újdonságot hozott, elég csak az internet megjelenésére vagy a tömegkommunikáció átalakulására gondolni…
A nyelvművelő versenyek rendszere nem változott. Ebben a vállaltan konzervatív szemléletben én is „hibás” vagyok, mert a versenyek irányításában van némi szerepem. Ha az ember meggyőződéssel vallja, hogy a verseny jól működik, és ebben a mai, valóban gyorsan változó világban a tizenévesek tekintélyes része továbbra is fogékony erre, akkor nincs okunk változtatni. Mi is a Kazinczy-versenyek egyik alapvető feladattípusa az 1966 óta? Az értő és értető olvasás. Nemrégen jelent meg egy PISA-felmérés eredménye, amely azt az ijesztő eredményt mutatta, hogy a mérésben részt vett diákjaink mintegy negyede funkcionális analfabéta: nem tudja értelmezni azt a szöveget, amit elolvas.
A Kazinczy-verseny résztvevői nemcsak értik, de értetni is képesek az általuk megismert szöveget. És mire épül az Édes anyanyelvünk verseny? Az országos döntő írásbeli fordulójában három óra alatt húsz feladatot oldanak meg a hangtantól a szövegtanig, amelyek a leíró nyelvtannal kapcsolatosak, mellette stilisztikai feladatokat kell elvégezniük, de a nyelvi illemtant éppúgy ismerniük kell, mint a kiejtés jelölését vagy a szólásainkat. E komplex írásos versenyforma után kapnak fél órát arra, hogy válasszanak ki három-négy téma közül egyet, amiről három percben, szabadon, mindössze egy vázlat segítségével fejtsék ki a mondanivalójukat. Hány olyan élethelyzet akad ma is, amikor szükség van rá, hogy a gondolatainkat adott időkeretben rendszerbe szedjük, megszerkesszük, majd érthetően és világosan előadjuk másoknak? A gyerekek, a versenyzők is azt jelzik vissza, hogy hasznos, fontos mindezekre odafigyelniük – tehát nem kényelemszeretetből nem változtatunk a versenyek menetén, jellegén, hanem azért, mert az ott elsajátított készségek a valós élethelyzetekben is remekül kamatoztathatók. Pedig a versenyző fiataljaink is éppúgy mobiltelefont és számítógépet használnak, mint a társaik, de felismerik a hagyományos nyelvi értékek és ezáltal a folyamatosság fontosságát.
