Mágnesként vonzza a tudomány

 

 

Általános iskola hetedik osztályában édesanyám hatására beneveztem a Lánczos Kornél Fizika Versenyre. Minden évben van egy téma, amiről beadandó dolgozatot kell írni, majd jön egy feladatmegoldó rész és egy mérési feladat. A tíz-tizenöt legjobb ezek után szóbelizik. Nem is értem, hogy sikerült ezt megnyerni, mindenesetre akkor dőlt el, hogy a fizika felé indulok. 

 

Kísérletek a levegővel: például ha lerakunk egy könyvet, mellé egy gyertyát állítunk és a kettő közé fújunk, hogyan változik a gyertya lángja. A bemutatóm kissé cirkuszira sikerült: kéz nélkül tartottam a számban egy szívószálat és azzal fújtam egy pingponglabdát, ami ott maradt a légáramban, ez pedig tetszett a zsűrinek. Hetedikben nyertem, nyolcadikban második lettem, és ott döntöttem el, hogy a Lánczos Kornél Gimnáziumban folytatom a tanulmányaimat, ahol aztán Ujvári Sándor tanár úr lett a mentorom.

 

Két műszaki érdeklődésű tanár alapította, mert elégedetlenek voltak a meglévő iskolákkal. Angolszász oktatási rendszerű a gimnázium, egy osztályba legfeljebb húszan járnak, mindenkinek saját, egyszemélyes padja van, az osztályok három évig a saját termüket lakják be. Nagy, központi tanári helyett pár fős kisebb szobák vannak, ahol baráti körülmények között lehet beszélgetni a tanárokkal. 

 

Nagy hatást tett rám az Ujvári tanár úr által vallott kóbor macska elv: „szemétből” létrehozható bármilyen kísérleti eszköz. Az oszcilloszkóphoz egy fémdarab, egy konzerv, egy lufi és egy lézer pointer kell csak. Kilencedikesként már bejárásom volt a fizika laborba, ahol komolyabb munkákon kezdtem dolgozni, rá egy évre pedig két társammal csatlakoztunk egy ELTE-s kutatáshoz, ami a Velencei-hegységben a vizek radontartalmát vizsgálta. Ezzel a csapattal jutottunk el 2011-ben az első OTDK-nkra, ami az első nagy megmérettetésünk volt. És az első nagyobb utazás is szülők és tanárok nélkül, Nyíregyházára, ahol az egyetemisták nem néztek ki minket maguk közül. Miután ez a kutatás lezárult, elhatároztam, hogy építek egy olyan robotot, ami elektronikával megkeresi a gyertya lángját, pozicionálja, majd egy vízsugárral eloltja. Közben rájöttem, hogy ehhez programozni kell tudni, úgyhogy elkezdtem informatikával foglalkozni, de az amőbajátéknál többre nem jutottam; igaz, azt bármekkora méretben el tudom készíteni. Újabb téma kellett, így jöttek képbe a mágnesek, melléjük pedig véletlenül kerültek a növények. Későbbi kutatótársam, Papp Tibor először elutasított, de egy héttel később már megjöttek a mágnesek, a cserepek és a magok is, így 2011. április 14-én elkezdődtek a kísérletek. 

 

Általános iskolásként gimnazisták közé kerültél, középiskolásként egyetemistákkal versengtél. A saját kortársaid hogyan fogadták mindezt? 

Az általános iskola utolsó két évében összesen több mint félszáz versenyen indultam. Volt, aki örült a sikereimnek és felnézett rám, volt olyan is, akit én indítottam el a kutatói pályán, de a beszólások sem maradtak el. Az igazgatóim mindig támogattak, hiszen az iskola színeiben versenyeztem, még ha némelyik tanár szerint inkább az órákat kellett volna látogatni versenyre készülés helyett. Aztán a Kutató Diákok Mozgalmában rájöttem, hogy rengeteg hozzám hasonló „őrült” van: itt találtam meg az igazi társaságomat. 

 

Az egyik versenyen egy tárgyat fel kellett juttatni az űrbe és ott tartani egy hétig. A társaimmal megcsináltuk, bemutattuk egy konferencián, de ez nekem ennyi volt: kisgyerekként akartam csak űrhajós lenni. Ha konkrét feladat vagy pályázati kiírás van, akkor ott lezárom a témát, mert mindig új területek érdekelnek. Egy komoly kutatást befejezni persze lehetetlen, hiszen mindig újabb kérdések jönnek, de gyakran látom, hogy nagyok az átfedések. És vannak olyan témák, amikkel csak a magam szórakoztatására foglalkozom: például amikor azt vizsgáltam, a magyarok hogyan tekintenek a metálzenére, az egyszerre futott a mágnesnövényes és egy vizes projektemmel. Miközben a fehérvári főszemésznek szemmodellt építettem, beadtam egy dolgozatot a teuton lovagrendről is.  

 

A növényes kutatás ebből a szempontból viszonylag egyszerű volt, hiszen míg a növények nőttek, én rengeteg mással tudtam foglalkozni: először folyamatosan, majd háromnaponta, végül hetente mértem csak őket. Ha több témám átfedi egymást, akkor a beadási határidőket figyelem és előresorolom azt, ami közeledik. Középiskolásként minden versenyre elmentem, amit találtam. Ezek főleg konferenciák, gyakorlati versenyek voltak, tanulmányi versenyen csak kétszer indultam. Fontos a gyakorlati haszon és az a kapcsolati tőke, amire ezeken az alkalmakon teszek szert. 

 

Az első TUDOK-ra Ujvári tanár úr vitt el, de akkor még nem igazán éreztem rá az ízére, aztán a poszterversenyük után tudtunk hosszan is beszélgetni a többiekkel. Lenyűgözött, hogy fiatal értelmiségiek fontos témákról tartalmas beszélgetést folytatnak – innentől minden KutDiák rendezvényen ott voltam, rengeteg emberrel ismerkedtem meg. Sokat beszélgetek velük az interneten, de élőben is, hiszen többen Szegedre kerültek közülük. A háló attól él, hogy ha bármilyen probléma felmerül, mindig tudom, kihez forduljak: két telefonon bármi elérhető az országon belül vagy akár messzebb is. Sokan vagyunk, számos nézőpontból vizsgáljuk ugyanazt a problémát, ami segít, ha megakad az ember. Régen például nem értettem, mi szükség van annyi bölcsészre, de ma már vallom, hogy a mágnesnövény kutatásom se tartana ma ott, ha nem hallok meg néhány laikus, de lényeges megjegyzést. 

 

Inkább az érdeklődés hiánya miatt nem foglalkoztam többel, most pedig az egyetem miatt kellett újragondolni az időbeosztásomat. Amikor idekerültem, tudtam, hogy kutatni akarok, de a mágneses növénykutatást nem akartam behozni. Hosszas keresgélés után az Orvosi Fizikai és Orvosi Informatikai Intézetben kötöttem ki, ahol a Bio-nanokompozitok csoport munkájában veszek részt, amit nagyon élvezek. Itt egy új, nanokompozit napcella előállításán dolgozom jelenleg. 

 

Eleinte ha egy verseny nem jött össze, nagyon rosszul érintett: magamba zuhantam, hibáztattam a zsűrit, de aztán mindig oda lyukadtam ki, hogy csak azért is maradok ezen a pályán, de átgondolom, hogy min kellene változtatni. Az egyetemi kutatásban is látom, hogy a tévedés a folyamat természetes része, de abszolút kudarc nincs, legfeljebb vakvágány. 

 

Nagyon is, mindenben támogattak, ráadásul nálunk mindenki igazán motiváló életpályával rendelkezik. Édesanyám amellett, hogy gimnáziumban tanít, a Kutató Tanárok Országos Szövetségének az elnöke, konferenciákat szervez, diákokat készít fel versenyekre. Édesapám némettanár volt, majd a termelő ipar jött, most műszaki menedzsmentből doktorál. A bátyám fizikusként kezdte tanulmányait, majd mérnök-informatikus lett, de van közgazdasági menedzser és humán erőforrás menedzser diplomája is, jelenleg egyenruhás. Négy éves korom óta tanulok angolul, a bátyámmal már gyerekként fantasy játékok szövegét, figurafestési leírásokat fordítottunk. 

 

A figuragyűjtés egy terjedő hobbi: olyan, mint egy számítógépes stratégiai játék, ahol a 15-21 milliméter közötti figurákat magam rakom össze és festem meg. A fantasy és a sci-fi mindig is érdekelt, Asimovot, Lovecraftet és a többi klasszikust gyerekként végigolvastam. Abban, hogy a technika világa felé fordultam, nagy része van a sci-finek. Izgat, hogyan lehet elkészíteni az ott leírt eszközöket, vannak is ilyen tervrajzaim, de a gépészeti és elektronikai tudásom még nem elég hozzájuk. A kutató diákok között amúgy rengetegen festenek, rajzolnak vagy verseket írnak: az egyéb alkotó tevékenység kikapcsol és szórakoztat. 

 

Sokáig Veszprémben akartam továbbtanulni. Nagyon jó viszonyt alakítottam ki az ottani oktatókkal és hallgatókkal is, amit azóta is fenntartok, de a bionika szak jobban megfogott. Mivel még nem tudtam pontosan, mi érdekel igazán, ezért sem jelentkeztem külföldre, ahol specializált képzések vannak. Bionikusként pedig kell, hogy legyen az emberben egy kis biológus, fizikus, vegyész és informatikus. Amikor megkaptam a tanrendet, szinte kicsordult a nyálam. A doktori cím megszerzése után akarok külföldön is szerezni egy diplomát, illetve kutatói ösztöndíjakkal bejárnám a világot. 

 

Már a harmincas évek óta zajlanak kutatások, amik azt vizsgálják, hogyan segítik a növények fejlődését a mágnesek, de a miértre máig nincs válasz. Amikor elkezdtük a kísérleteket, azt hittük, hogy a mágneseknek folyamatosan a növények mellett kell lenniük, de rájöttünk, hogy ez nem így van, hiszen ez nagy területen kivihetetlen lenne. Sok növénnyel dolgoztunk, köztük vízinövényekkel, fákkal és virágos növényekkel is. A költségeket minimalizáltuk: egy valódi fitotron kamra több tízmilliós tétel, én negyvenezer forintból hoztam ki a saját verziómat. Az Ifjúsági Bolyai-pályázatra készülve álltam át a gazdasági növényekre: módszerenként három-négyszáz magot termesztettem, ami már statisztikailag is értékelhető eredményt adott. Jelenleg a Pioneer cég támogat, náluk vannak kukorica- és napraforgó hibridjeim. Gondoljunk bele, ha csak néhány százalékkal lehetne növelni a világ gabonatermelését, az mit jelentene az emberiségnek… 

 

Erre korán figyelmeztettek, ezért sehol nem írtuk le vagy beszéltünk róla úgy, hogy le lehessen másolni, csak az eredményeket közöltük. Igaz, ha szabadalmat nyújtok be rá, azt még épp úgy ellophatják, legfeljebb máshogy nevezik el. 

 

Az eddigi szabadalmak fő problémája az volt, hogy nem volt köztük valóban használható módszer. A korábbi kutatások között nem találtunk két egyformát, a különböző metódusok pedig különböző eredményeket hoztak, ezért inkább a saját utunkat jártuk. A mágneses előkezelésnek alávetett magokból kikelő növények szépen fejlődtek, az eddigi egyetlen kémiai vizsgálat pedig azt mutatta, hogy a vizsgált babok szárazanyag-tartalma húsz százalékkal nőtt, ami nagyszerű eredmény. 

 

Eredetileg úgy terveztem, hogy elkészítem a technológiát és berendezéseket adok el, azonban Nagy Bandor, akivel azóta is tartom a kapcsolatot, a workshopon felhívta a figyelmemet, hogy a reverse engineering révén könnyedén visszakeresik és lemásolják a módszert. Ekkor jöttem rá, hogy inkább a szolgáltatást kell eladni. A Tehetség Piactéren a Szegeden és környékén számos sikeres vállalkozást elindító Duda Ernő a mentorom, aki amellett, hogy üzleti tanácsokkal támogat, egy biotechnológiai cég vezetőjeként további kísérletekhez is hozzásegíthet. A fellépés, a határozottság nagyon fontos: még diákmentorként magam is felhívtam erre a nálam fiatalabbak figyelmét. Egy kétéves kutatást tíz percben érdemben bemutatni nem lehetetlen, de óriási kihívás. 

 

A legnagyobb ellenségem valóban az idő. Nyaranta nyelvvizsgára vagy más versenyre készülök, tavaly az Ifjúsági Bolyai-pályázatot készítettem el. Az első vizsgaidőszakomban a felkészülés mellett próbáltam pihenni, olvasni, játszani is. És újabb vizekre evezek: egy kisregényem nemrég jelent meg egy antológiában, most pedig két irodalmi pályázatra nyújtok be szöveget. Az egyikben egy családi sikertörténetet kell bemutatni – ez nem lesz nehéz. A másikban egy első világháborús fiktív katonanaplót készítek el: az izgat, hogyan élhette meg egy korombeli fiú a fronton a hétköznapokat száz évvel ezelőtt.