A mikroszkópba nézés izgalma

 

 

Rajzolni szerettem. Később általános iskolás koromban elkezdtem egy képzőművészeti műhelybe járni, a rajzórák adta keretet ugyanis szűkösnek találtam: nem érdekelt minden, amit ott csináltunk, sőt erőlködnöm kellett, hogy ennek ellenére készítsek valami értékelhetőt. Ezért is volt felszabadító a Vasutas Képzőművészeti Műhely Debrecenben, mert mindenki azzal foglalkozhatott ott, ami izgatta, olyan technikát választott, amivel szeretett volna dolgozni, így aztán elég különféle alkotások születtek.

 

A festőnő, Kolozsváry Katalin figyelt minket és beszélgetett velünk, hogy milyen irányokba mehetünk a választott témánkban, és adott esetben segítgetett. Valójában persze belül játszódik le a tanulási folyamat, illetve az, hogy mindinkább gondolkodunk arról, amit csinálunk. Emlékszem arra az óvodai felfedezésemre, hogy amikor embereket rajzolok vagy festek, valami furcsa van rajtuk, és aztán rájövök, leginkább az a baj, hogy nincsen nyakuk – miközben ezt már korábban is hallottam, nyilván mondták nekem, ugyanakkor nem véletlenül arra emlékszem, ahogy rájövök. Hiába is mondják meg pontosan, mi a hiba, hiába is értek vele egyet adott esetben, amíg nem interiorizálom, tevőleg és érdemben nem tudok mit kezdeni az egésszel.

 

A rengeteg visszacsatolással, amelyeket megalapozottnak, és hitelesnek találunk. Illetve az által, amit az ember idővel megtanul: vannak olyan objektíven leírható rendszerek, amelyeket magunkévá teszünk, amelyek felé persze valami belső késztetés visz. Nyilván elég nehéz lehet beazonosítani, miféle belső késztetések vannak, és melyek azok a külső ingerek, amelyek ezeket módosítják. Ez persze nem olyan jellegű befolyás, amitől az ember feladja az elképzeléseit: ezt azok tudják pontosan, akiknek vannak elképzeléseik, szándékaik, hogy ilyesmitől nem kell félni, ez mindössze nyitottságot, tanulási szándékot jelent. Egyébként nincs olyan élményem, hogy amikor alkottam valamit, és úgy találtam, az szép, mások ennek az ellenkezőjét állítottak volna.

 

Az alapvető jegyek talán már nem alakulnak át, egy felnőtt ízlése gyökeresen aligha változik meg, de azért folyamatosan formálódik.

 

Mennyire hasonló a tudományos kutatásokkal foglalkozó ember gondolkodásának, intuícióinak dinamikája a képzőművészeti ízlés alakulásához?

Számos hasonlóság van, de a tanult és alkalmazott elemek aránya, netán prioritása mégis különböző. A kutatók bár protokollok mentén haladnak, nagyon is szükségük van a szabad, kreatív gondolkodásra, amit generálhat szakmai tanulmányok olvasása vagy másik kutatókkal való beszélgetés is – mondanom sem kell, nemcsak a szűken vett saját szakterületről. Abból lesz jó kutató, akinek kialakulnak az ilyen kreatív energiákat is használó képességei. Azon még soha nem gondolkodtam, hogy a képzőművészeti kíváncsiságomat vagy képességeimet használom-e a kutatásokban, hiszen én egyelőre diák vagyok, aki ezt tanulja, de a kézügyesség kétségkívül hasznos egy laboratóriumban is.

 

A Debreceni Egyetem Kossuth Lajos Gyakorló Gimnáziumába még úgy felvételiztem, hogy jogász szeretnék lenni: ezt hetedik osztályosként jól kitaláltam magamnak. Akkoriban az irodalom és a történelem volt a kedvenc tantárgyam – ez egyébként kilencedikben sem múlt el, sőt éveken át így maradt, egy ideig még akkor is, amikor tizedik osztályosként kezdtem el biológia sávra járni, ami nagyon felkeltette az érdeklődésemet. Fogtunk egy muskátli levelet, lenyúztuk a bőrét és mikroszkóppal megnéztük. Elmondhatatlanul izgalmas volt. Aztán jöttek a boncolások, ami tovább fokozta az élményt. S egyszer, amikor arról beszélgettem a barátnőmmel, hogyan lehet a hangyák közt megtalálni a királynőt, a biológiatanárom ezt éppen meghallotta, és rögtön szólt, ha ez tényleg érdekel, nézzek utána és csatlakozzak a Kutató Diákok Mozgalmához. Jelentkeztem is, aztán sokáig elég passzív voltam, mert jó ideig csak csodálkoztam, hogy ilyesmi egyáltalán működik, és csak a felhívásokat olvasgattam. Közben a tanárom, Dr. Krakomperger Zsolt segítségével kapcsolatba léptem Dr. Tartally Andrással, aki a Debreceni Egyetem hangyakutatója, és a Nagyerdőn egy populáció-felmérésbe bele is kezdtem. 2010 tavaszán olvastam a Kutató Diákok Mozgalmának oldalán egy horvátországi nemzetközi kutató táborról szóló felhívást, s arra gondoltam, hogy ebben benne van, ami engem érdekel, ráadásul hasznos lenne az angolomat is csiszolgatni, egyébként pedig úgysincs még behatárolt kutatási területem, ott betekinthetnék több mindenbe.

 

Igen, és mivel sikerült a pályázatom, és az interjúm is, eljutottam a táborba. Nézegettem a témákat, amelyek közt volt egy mikrobiológiai, ami addigra már némiképp érdekelt, s amikor a tábor kezdetén minden projektvezető tartott egy tájékoztatót, mivel és hogyan szeretne foglalkozni, utána választhattunk, mit szeretnénk – így alakították ki a csoportokat. Én belekerültem a multirezisztens baktériumok diverzitásával foglalkozó csapatba, ahol egy horvát és egy észt fiúval dolgoztunk együtt. Először is megkaptunk egy hatalmas mennyiségű szöveget, hogy dolgozzuk fel adott részét a gyakorlati munka megkezdése előtt. Felosztottuk magunkközt a témákat, de rögtön egymást is próbáltuk segíteni, mert voltak kifejezések, amelyeket csak a saját nyelvünkön tudtunk, de hárman már összehoztuk angolul.

 

Napi nyolc órát laboroztunk, egyébként egy kis horvát falu, Višnjan általános iskolájában, amelyben az iskolai laborokat átmenetileg komolyabb kutatásra alkalmas laboratóriumokká alakítottak ki – a tábor idejére odavittek a mikrobiológiai kutatásokhoz szükséges eszközöket: a centrifugákat, gélelektroforézishez szükséges apparátust, komolyabb mikroszkópokat, mikropipettákat. Amikor pedig elkezdtük a munkát, rengeteg alapvető dolgot és szabályt tanultunk meg pillanatok alatt. Megterveztük a kísérletet lépésről lépésre, mintát vettünk, telepszámot számoltunk, alapvető genetikai vizsgálatokat végeztünk, és így tovább. Esténként előadásokat hallgattunk és a tábor végén persze beszámoltunk arról, mivel foglalkoztunk.

 

Lévén akkor már tudtam, hogy a Kutató Diákok Mozgalmának mentorlistájában kereshetek olyan szakembert, aki hajlandó együttműködni diákokkal, és addigra el is döntöttem, hogy mikrobiológiával szeretnék foglalkozni, megkerestem a Debreceni Egyetem Orvos- és Egészségtudományi Centrumának Orvosi Mikrobiológiai Intézetében dr. Szabó Juditot, aki a témavezetőm lett.

 

Mindenekelőtt úgy, hogy rengeteg dolgot tanultam tőle – a mai napig jó szívvel gondolok arra, milyen segítőkész volt velem. Egy antibiotikumokat összehasonlító vizsgálatot folytattam egy baktériumtörzsön, az Enterococcusokon. Egy adott antibiotikumcsalád új tagját hasonlítottam össze az orvosi gyakorlatban addig használt antibiotikumokkal, ezek hatását pedig a legkevésbé ezen a törzsön vizsgálták.

 

Arra, hogy ennél a törzsnél nem túlzottan hatékony ez az antibiotikum, miközben más gyakori törzsekkel szemben igen eredményesnek bizonyult. Végül ezzel a témával indultam 2011-ben a Tudományos Diákkörök XI. Országos Konferenciáján, ahol az Orvostudomány-biológia szekcióban Első-díjas lettem.

 

Azt szokták mondani – ez gyakori kérdés feléjük –, hogy a fiatalok inspirálóak, olyan kérdéseket, új szempontokat kapnak tőlük, amelyekkel felfrissítik a saját kreativitásukat is. Egyébként pedig a kölcsönösség jegyében is hasznos lehet az, hogy a professzoroknak valóban sok más dolga is van a tudományos életben, és nem tudnak mindig a laborban lenni, ahol az effektív munka folyik. Ezért nekik segítség is lehet, hogy a különböző képzési formák szerinti tanítványaik részt vesznek a munkában – így például szélesebb körű kutatásokat lehet egy témában végezni.

 

A mi laborunk, a Semmelweis Egyetem Élettani Intézetében Prof. Ligeti Erzsébet irányítása alatt neutrofil granulocitákkal foglalkozik. Pár éve pedig elkezdtek foglalkozni a neutrofil eredetű extracelluláris vezikulumok antibakteriális hatásának vizsgálatával is. A lipid kettős réteggel határolt vezikulumok egy ideje már láthatók voltak a felvételeken, de nem tulajdonítottak nekik túl nagy jelentőséget, hogy úgy mondjam, sejtszemétnek voltak nyilvánítva. Az elmúlt évtized leleménye azonban, hogy kiderült, ezek aktív biológiai funkciókkal rendelkeznek, például a véralvadás folyamatában. Tehát igenis aktív hírközlők, például leírták, hogy RNS-t is szállítanak. A terület egyébként annyira új, hogy még a szakmai publikációkban sem egységesek a terminusok, pedig sokan kutatják az extracelluláris vezikulumokat. Nagyon szép ív, hogy azon a területen, amellyel tizenegyedikes gimnazistaként kezdtem foglalkozni, most másodévesként egy merőben új és fejlődő témával dolgozom.

 

Ahol jártam, ott nem láttam, hogy a lányok kevesebben lennének bármilyen területen is. A KutDiákok között, de az egyetemen is, a sok szakon a hallgatók legalább fele nő, de számos helyen még többen is vannak, mint a férfiak, aztán ahogy megyünk feljebb, a doktori fokozatok felé, akkor az látszik, hogy a nők egyre inkább elfogynak. És azt hiszem, elsősorban nem is a társadalmi igazságosság miatt kívánatos, hogy minden pályán és szinten legyenek jelen a nők. Nemrég részt vettem egy workshopon, egy műszaki cég kifejezetten célul tűzte ki, hogy nőket vonjon be nagyobb arányban, mert számukra az derült ki a cég működését elemezve, hogy a sok férfi túlságosan hasonlóan gondolkodik, és hiányzik az a diverzitás, ami elősegíthetné a munkát.

 

Nálunk olyan társadalmi szokásrendszer van, amelyben elsődlegesen a nőktől várják el, hogy otthon ők végezzék el azokat a feladatokat, amelyek egy család működéséhez szükségesek – alighanem ez lehet az oka ennek az aránytalanságnak. Én most úgy élek, hogy arra fordítok időt, amit fontosnak tartok, azt hiszem, ezzel a férfiak ugyanígy vannak. Nem tudom, hogy ez idővel kinél, hogyan változik. Hozzáteszem, ahogy hallok ilyen témájú beszélgetéseket, számomra az derül ki, hogy ez elsősorban a lányok szemlélete, így például abbahagyják a BA után a képzést. Mondván családot szeretnének alapítani, ezért saját maguk adják fel, hogy a szakmájukkal foglalkozzanak, sőt értetlenkednek, hogy más lányok miért akarnak olyan sok energiát a karrierükre fordítani. És lehet, hogy még nem látom jól, de én most úgy gondolom, a nők a családjuk mellett ugyanúgy dolgozhatnak, mint a férfiak – nyilván vannak olyan átmeneti időszakok, amikor a gyermekekkel nagyon sokat kell foglalkozni.

 

Igen, ő valóban fontos mintát adott azzal, hogy mindig egyenrangú félként fordult hozzám: lehetőségeket kínált, kérdezett és válaszolt. Nekem ez nagyon hasznos volt, mert engem bátorított és a partneri viszony miatt, amit ezzel a hozzáállásával kínált, felelősen gondolkodhattam a szakmai feladatokról, ami egy diáknak nagyon inspiráló. Szerencsére, a jelenlegi laborom felfogása és hozzáállása is nagyon hasonló, ennek nagyon örülök.

 

Azt hiszem, visszahat, de szeretném, ha ennél is tudnék egy kicsivel következetesebben és tervezettebben élni. Gyakran van A és B tervem, persze nagyon sokszor a C valósul meg, de azt hiszem, ez elég emberi. Persze ismerek olyan embereket, akik nálam sokkal tervezettebben élnek, de olyanokat is, akik már engem borzadva hallgatnak, hogy mennyire eltökélten következetes vagyok. Nyilván sokféleképpen lehet élni.