A misztika nem vicc

 

 

Messzebbről indul a történet: Szegeden a Miasszonyunk Iskolanővérek által fenntartott Karolinában végeztem általános és középiskolai tanulmányaimat is. Egész életemben három dolog érdekelt igazán: az olasz nyelv, a teológia és a művészettörténet. Amikor elérkezett a pályaválasztás ideje, éreztem, hogy ezek kombinációjával kell kezdenem valamit, de hogy konkrétan mit, azt nem tudtam. A gimnáziumban olaszul tanultam, ezt folytattam az egyetemen: Pál József professzor úr lett a mentorom, a doktori témámat is neki köszönhetem. Az egyetemen minor szakként választottam a vallástudományt: ami a vallásban az alany, az a vallástudományban a tárgy. Max Müller mondja – és igaza van –: aki csak egy vallást ismer, az egyet sem ismer. Pál professzor úr az irodalomtudományi doktori iskolába hívott, de aztán a vallástudomány mellett döntöttem: Máté-Tóth András professzor úrhoz kerültem, és maradtam is nála. A Corvinuson Horányi Özséb professzor úrnál és Aczél Petra tanárnőnél írom a Társadalmi Kommunikáció Doktori Iskolában  a disszertációmat, de a szegedi Vallástudomány Tanszék biztosít hátteret a nyugodt munkához. Az irodalomtudomány és a vallástudomány egyaránt fontos számomra, de úgy éreztem, hogy a középkori női misztika vizsgálatához elengedhetetlen a kommunikatív dimenzió feltárása és a misztika társadalmi relevanciájának bizonyítása. 

 

Nem feltétele, sőt talán előnyösebb lenne, ha nem lenne ilyen fokú elköteleződése az embernek. Máté-Tóth professzor úr szerint, amikor elkezdünk egy kutatást, nem árt, ha mélyebb, benső megérintettséggel közelítünk a témához: nem szabad túl közel menni a kutatás tárgyához, de túl távolról sem lehet megfigyelni a folyamatokat. A vallástudomány műveléséhez nem szükséges valamely felekezet tagjának lenni, ugyanakkor az, hogy gyakorló katolikus vagyok, azt hiszem, engem inkább segített az elmélyülésben. Nem tudnám személyes érintettség nélkül csinálni. 

 

Olyan ember vagyok, akinek a számára elsődleges fontosságú a tanár személye, az eddigi témáim is mind karizmatikus erejű kutatókhoz kötődnek, olyan figurákhoz, akiknek az életútja, tudása, személye lenyűgözött. Krakkóban Annamaria Orla-Bukowska professzor asszonynál holokauszt-kutatással foglalkoztam: magával ragadott az az emberség és alázat, ahogyan a témához közelített. Őt az érdekelte, hogy miért van az, hogy a holokauszt kapcsán több náci gyilkos nevét ismerjük, mint azokét az emberekét, akik segítettek a zsidóknak a túlélésben. Radikális kérdést tett fel, és ez megdöbbentett: miért nem vagyunk képesek pozitív szemlélettel közelíteni a témához? A competitive victimhood kérdésével foglalkoztam, azzal, hogy a holokauszt túlélői között miért alakul ki versengő identitás, miért „versenyeznek” más, genocídiumot átélt emberekkel. Az európai migráció kutatásával Regina Polak hatására kezdtem foglalkozni: vele is Krakkóban ismerkedtem meg, ő a Bécsi Egyetemen dolgozik. Nagyon aktuális kérdésekre próbál választ találni: a Németországban kialakult nagy muszlim közösségeknek a társadalomra gyakorolt hatását vizsgálja. Az érdekli, igaz-e a habermasi elv, miszerint legalább három generációnyi időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a társadalomban változásokat lehessen generálni? Kutatásai szerint a harmadik generációs muszlim családok inkább vágynak vissza Törökországba, míg az első generáció fő célja a beilleszkedés. A XX. századi olasz irodalommal is foglalkoztam: Alessandro Rosselli kurzusán ismerkedtem meg Corrado Alvaro calabriai íróval. Mindig érdekelt Dél-Itália kérdése, a nyomorúság problémái. Calabriában járva mélyedtem el Alvaro novelláiban, melyekben érzékenyen, emberségesen beszél az olasz Délről és kultúrájáról. A kérdésedre válaszolva: valóban sokféle témával foglalkoztam, de bízom benne, hogy a mozaikdarabkák végül egy nagy képet adnak ki. 

 

Nem feltétlenül: a témák egymásba mosódva, együtt is jelen vannak az életemben. Bármikor szívesen elővenném például újra Alvarót. A doktori témámmal, a középkori női misztikával akár egy életen át is tudnék foglalkozni. Egyetértek azzal, hogy a modern világot nem diszciplínák jellemzik, hanem témák: én is inkább témák mentén gondolkodom, hogy aztán az a vallástudományhoz, a szociológiához vagy az irodalomtudományhoz tartozik-e inkább, számomra részletkérdés. A témáimat nem kell keresnem, általában szembejönnek. Olyankor pedig leülök és elgondolkodom azon, hogyan lehet hozzányúlni. Szegeden Szőnyi György Endre professzor úr mondta, hogy a bölcsész nem csinál mást, csak olvas, olvas, aztán ír róla kicsit, majd tovább olvas, és megint ír róla. Idővel ezekből a szövegekből jó eséllyel kirajzolódik valami, amiből megfigyelhetővé válik egy tendencia. Én is ezt csinálom. 

 

 

Az egyetemen erősen hatottak rám Pál József professzor úr középkorról és Dantéról szóló előadásai. Lenyűgözött a középkor, de nem akartam egy sokadik Dante-kutató lenni, ezért ajánlotta nekem a középkori női misztikát, ami nem egy agyonkutatott terület, főleg nem magyar nyelven. A mozgalom a XII. században Bingeni Szent Hildegárddal indul, professzor úr ajánlotta a figyelmembe a XIII. századból Boldog Folignói Angélát (akit 2013-ban szentté avattak), és még vizsgáltam a XIV. századból Svéd Szent Brigittát is. Az ő szövegeik vulgáris latin nyelven íródtak, ezek megértésében az olasz nyelv sokat segített. Mivel a misztika a vallástudományhoz is tartozik, Máté-Tóth professzor úrral is felvettem a kapcsolatot, így alakult ki a kettős, olaszos-vallástudományi megközelítés. Olasz szakosként az angyalképek megjelenését vizsgáltam a szövegekben: észrevettem, hogy abból, ahogyan egy misztika beszél az angyalok jelenlétéről, sok minden kiderül a szent misztikus tapasztalatáról. A misztikában az embernek személyes élménye lesz a transzcendenssel. Ez természetesen individuális élmény, de engem már akkor is érdekelt a kollektív élmény lehetősége: észrevettem, hogy a már említett misztikusokat önmagukban, „háttér” nélkül vizsgáljuk, anélkül, hogy értelmeznénk azt a kontextust, amiben éltek. A weberi karizmatikus uralom elmélete számol az egyén mögött álló társadalommal, és ezt kezdtem el összevonni a misztikák tapasztalataival: a disszertációmban ezt vizsgálom.

 

Szerb Antallal válaszolok: a korszakok egyidejűsége, a hihetetlen nyelvváltozatok, a vallási piac túlkínálata az eretnek mozgalmaktól az intézményesült vallásosságig, ez a sokféleség az, ami érdekel benne. A még mindig elterjedt tévhittel szemben nem sötétnek, hanem nagyon is színesnek látom a középkort. Sokan foglalkoznak azzal Umberto Eco könyve óta, hogy van-e új középkor, hiszen az akkori nagy tendenciák időről időre megismétlődnek. 

 

Kell, hogy segítsen, és ez nem csak a középkorra igaz. Becsukhatnánk az egyetemeket, ha azt mernénk gondolni, hogy ha jól kutattunk egy korszakot, az nem segítheti a jelen megértését. Sokan felvetik a bölcsészettudományok hasznosságának a kérdését: én a hallgatóimat arra biztatom, hogy legyenek rá büszkék, hogy bölcsészek. A középkori mondás szerint a bölcsészettudományok feladata az embert emberibbé nevelni – mi lehetne ennél szebb feladat a XXI. században? Ez komoly vállalás és hitvallás akkor, amikor nap mint nap kihívások elé állít minket az élet emberségből. 

 

Nem tudok egzakt választ adni, mindenesetre tény, hogy sok nőnek lett misztikus tapasztalata. Északról indult a dolog, Anglia, Észak-Franciaország következett, majd eljutott Itáliába, Magyarországra is. A női misztika nagy korszaka a XII. század. Ismerünk egy levelet, amiben egy püspököt kérdeznek arról, miért a nőknek vannak misztikus élményeik? A püspök szerint nem mondhatjuk, hogy azért választanák a nők az evangéliumi életet, mert otthonról el kell menekülniük, vagy mert éheznének, hanem belső elhivatottság vezeti őket ehhez az életformához. Nem ritkán gazdag kereskedők lányai állnak be a rendekbe, olyanok, akiknek nem lenne okuk a puritán életformátválasztani. A kérdés nyitott: sokak szerint a női lélek fogékonyabb a transzcendens élmények közvetlen megtapasztalására. Ami a misztikus írónőket illeti, szövegszerűen kimutatható, hogy hatottak egymásra. Visszatérő témájuk az istennel való szeretetteljes egyesülés az unio mystica. Ez különböző intenzitású kapcsolatokat jelenthet: Hildegardnak például nincsenek elragadtatásai, ő csak ül és „jönnek” az üzenetek, amiket aztán lediktál. Angéla viszont olyan szeretetet táplál a megfeszített Krisztus iránt, ami őrjöngésben, eksztázisban, sőt a kereszt előtti meztelenre vetkőzésben nyilvánul meg. Brigitta esetében pedig egyértelmű politikai szerepvállalásról is beszélhetünk. Hogy miért fontosak nekünk ezek a női alakok? Mert példák lehetnek arra, hogyan lehet talpon maradni viharos történelmi-politikai helyzetekben. Angéla életében nem történtek csodák, Ferenc pápa 2013-ban mégis szentté avatta: a példaértékű élete emelte őt a szentek körébe. Kedves mondatom Angéla egyik szövegéből, amikor azt mondja neki Krisztus: nem viccből szerettelek meg. A misztika nem vicc. 

 

A Vatikánban kutatom majd Ferenc pápa reformtevékenységét. A katolikus egyház a II. Vatikáni Zsinat óta megújuláson esik át, ennek a folyamatnak fontos képviselői voltak II. János Pál pápa és XVI. Benedek, de Ferenc pápával egy új korszak kezdődött. Mivel az ő tevékenysége alapvetően a sajtóban csapódik le, a sajtó pedig sajátos logika szerint szerveződik, szeretném megismerni ezt a logikát. A pápa tevékenységét óriási jelentőségűnek tartom, hiszen olyan kérdésekben foglal állást, amelyek mindenkit érintenek. Bízom benne, hogy sikerül ezekben értelmes tendenciákat találnom és hazahoznom őket. A pápa univerzális üzenetekkel dolgozik, ezeket pedig el kell juttatni az emberekhez. És ehhez én is megpróbálok hozzátenni egy kicsit, ehhez nyújt segítséget ez az ösztöndíj, amelyért ezúton is végtelenül hálás vagyok