Nem múló érdeklődés

 

 

Édesanyám, akinél láttam, hogy rengeteg energiát fordított arra, hogy magas minőségű, precíz dolgokat csináljon – ekként nem csak nevelt az igényességre, hanem ebben nőttünk fel, a bátyámmal. Édesanyám ott volt minden fellépésemen. Amikor pedig lesérültem, elvitt a tizedik orvoshoz is, hogy végre segítsenek helyrejönnöm, mert tudta, milyen fontos nekem a tánc, hogy mennyire ezt akarom.

 

Igen, hogy mozogjak valamit. Szerencsém volt, mert Bódis Bea igazi figyelmes, érzékeny, szakmailag felkészült pedagógus. Heti kétszer mentünk, szerettem. Később aztán egy másik balettos képzésre is járni kezdtem – Gyöngyösön ez a két lehetőség volt –, amikor keveselltem, de ettől függetlenül tizennégy éves koromig pont úgy éltem, mint egy rendes gyerek. A nyolcosztályos gimnázium ingergazdag közeget kínált.

 

Az első, úgymond szakmai sikert tizenkét évesen arattam, amikor megnyertem egy országos versenyt, ahova a balett tanárom küldött el. Ő koreografált egy igazán nekem való anyagot, ahogy később, a többi országos amatőr versenyen is.

 

Egy táncos mozgásából, fizikai adottságaiból sok minden „jön”. Aztán ismerni kell, ki milyen temperamentumú, mennyire szuggesztív, mennyire karizmatikus egy színpadon. Mivel, hogyan tud hatni – ezt munka közben idővel meglátja egy tanár.

 

Ami kézenfekvő, hogy birtokában van a szakmai ismereteknek és jól lát. A balettban például a testi adottságokat is figyelembe kell venni. Egy jó táncpedagógus ezen kívül észreveszi a harmóniát egy gyerek mozgásában, képes megfigyelni olyan készségeket, amelyekre a későbbiekben nagy szükség lesz – ritmusérzék és muzikalitás nélkül például nincs táncos. Ez meglehetősen bonyolult, elemző, aprólékos munka, teljességében talán nem is tudatos.

 

A gimnáziumban, tizennégy éves koromig jó alapokat kaptam, ezért különös erőfeszítés nélkül fel tudtam készülni az egyetemre is.

 

Ez milyen iskola volt?

Felvételi eredmény szerint válogatott osztály voltunk, a város legjobbjait gyűjtötték egybe. A tananyag nem volt kizárólagosan fontos, a tanáraink érdeklődtek az iskolán kívüli tevékenységeink iránt is. Volt olyan zenész osztálytársam, aki sorra nyerte az országos matematika versenyeket. De ahhoz, hogy valaki kibontakoztassa a különféle képességeit, a hétköznapokban az kell, hogy az iskolája legyen vele toleráns. Ami persze nem jelentette azt, hogy az alkalmi engedmények igénytelenséggé álltak volna össze. Ez persze sokkal inkább partneri, a gyerektől is felelősségteljesebb hozzáállást feltételezett. A Gyöngyösi Berze Nagy János Gimnázium igényes volt arra is, hogy a kötelező tananyagon túl más lehetőségeket is nyújtson. Így rendszeresen láthattuk a Ki mit tud? rendezvényeken, hogy aki zeneiskolába jár, aki előadóművészettel, vagy bármilyen tudományággal külön is foglalkozik, éppen hol tart. Én is többször felléptem, de a tanáraim, iskolatársaim a táncgáláimra is eljöttek. Amikor pedig elmentem Pécsre, az osztályfőnököm búcsúszóul azt írta nekem, köszöni, hogy megismertettem a balettművészettel, mert egy életre rajongójává lett. 

 

Tizenkét évesen kezdtem nézni a Mezzo csatornát, és attól fogva egészen más viszonyba kerültem tánccal: nemcsak kellemes időtöltés lett, hanem izgalmas, mindennél vonzóbb tevékenység. A táncban nagy szükség van az utánzás képességére – akkoriban derült ki, ez milyen örömöt ad nekem. Attól fogva határozottan fejlődtem. Rengeteget profitáltam abból, hogy folyton balett-versenyeket néztem, a Mezzón pedig a közvetítéseket, felvételeket.

 

Leginkább az élsporthoz tudnám hasonlítani: minél magasabbra kell emelni, minél többet kell forogni és a többi. Csodálom a balettosokat, mert öröm nézni, amikor valaki könnyedén és tisztán csinál meg előírt mozdulatokat, de engem ez nem vonzott ellenállhatatlanul – nem is jutottam volna olyan magas szintű technikai tudásig, amellyel kiemelkedtem volna. A pécsi művészeti képzés számomra többek közt ezért volt szerencsés, mert több koreográfussal is dolgozhattunk, így számos alternatívánk lett. A modern tánc gazdagsága sokkal inkább érdekelt és közelebb áll a személyiségemhez. Szeretem, hogy nagyon különböző feladatokat kapok – a változatosság izgalma inspirál. Én ebben a sokféleségben érzem úgy, hogy élek.

 

A klasszikus balettnél kevéssé van szükség markáns alkotóképességre, ellenben a mozdulatok tökéletes végrehajtásához fontos a magas színvonalú utánzás. A modern táncoknál, amelyekben rengeteget improvizálunk, mindkettőre szükség van – mondanom sem kell, nincsenek kizárólagos viszonyban.

 

Nem, persze. Cameron McMillan például, akivel most dolgozom, megmutat kombinációkat, s ebből elindulunk, de kíváncsi, hogy néhány szempont után merre gondolkodunk, mit találunk ki. A próbán ezért mentális képességeket is mozgósítani kell, ami után ugyanazt a fáradtságot érzem, mint amikor intellektuális megmérettetésen veszek részt – fejben is elfáradok. 

 

Inkább úgy mondanám, akit tartósan szórakoztat, hogy kipróbálja az ötleteit, kreáljon magának mozdulatsorokat, abból nagy eséllyel lesz sokoldalúbb és tudatosabb modern táncos illetve abból, aki a koreografálás iránt is nagyobb hajlandóságot mutat. Én is ebben leltem örömöt, gyakran maradtam bent óra után a magam kedvére táncolni. És ez vezetett aztán oda, hogy egyrészt versenyeket nyertem, másrészt pedig már koreografálok a művészetiben, ott, ahol én is tanultam.

 

A motiváltságot – a nem múló érdeklődést. Akiben ez megvan, annál minden más csak részletkérdés. Azt mondják, hogy aki napi nyolc órát foglalkozik valamivel tíz éven át, az használható tudással rendelkezik az adott területen. Ha rátalál valamire az ember, amivel képes önként tíz éven keresztül foglalkozni, akkor az szükségletté válik, sőt talán valamiféle önkifejezési vággyá formálódik. Ezt azért gondolom, mert amikor sérült voltam, akkor eleinte rengeteg klasszikus zenét hallgattam, de egyszercsak muszáj volt egy másik formát keresnem, hogy „beszéljek”, így verseket kezdtem írni.

 

Én addigra már tűkön ültem. Mindennél jobban vágytam arra, hogy egy olyan iskolába járjak, ahol kifejezetten a tánccal foglalkozunk. Persze, eleinte voltak nehéz pillanataim, de éppen azért volt könnyű a családot ott hagyni, mert a biztonsága bármeddig elért. Ez egy praktikus döntés volt: amire vágytam, azt nem tudtam a közelben megkapni. Hozzáteszem, alig volt hétvége, hogy ne mentem volna haza. Kifejezetten szükségem volt még arra, hogy anyukám realitása helyreigazítson, mert kamaszként hajlamos voltam a valóság felett lebegni. A mai napig is komoly kritikusom, és örök segítségem. Nyilván ez egészen természetesnek hangzik, mégsem minden szülő képes ezt jól csinálni, az eltökélt szándéka ellenére sem.

 

Nagyon szerencsésnek gondolom, hogy három tagozat volt mellettünk: a képző, a zenés és a drámatagozat. Én képzősökkel laktam, akik festettek mellettem – a közeg nyitottsága mindenkire inspirálóan hatott. Mindenkiben megmozdította az esetleg szunnyadó kreativitást. Nem egy olyan diákot láttam ott, akit a korábbi oktatási közeg szinte blokkolt, a Művészetiben azonban szépen kibontakozott abból a néhai dermedtségből.

 

A tanárok részéről sokkal több energiát, kreativitást, türelmet, kockázatot igényel a diákokkal nyitott, együttműködő helyzetben dolgozni. Művészettel foglalkozni ráadásul veszélyes, mert gondolkodtat, önállóvá tesz, felszabadít. A klasszikus balett egyébként határeset – az éveken át tartó kőkemény munka, amit el kell tudni végezni, s ehhez mentális állóképességet is ki kell fejleszteni. Ott nincs lehetőség később beérni: egyszerűen elvárás, hogy a táncos tizennyolc éves korra elérje a kívánt képességeket. Ehhez mindenképp szükséges egy fegyelmezett környezetben folyó koncentrált munka. A Pécsi Művészeti inkább modern táncművészeket képez, nem pedig klasszikus táncosokat – persze nagyon ritkán vannak kivételek, akiknek sikerül a klasszikus pályán elhelyezkedniük. A klasszikus balett képzés ugyanakkor a modern táncos képzés egyik alapja. Az a modern tánc, amit én is űzök, igényli ezt az alapot.

 

Sok olyan tanárt láttam, aki nem volt elég felkészült. A legtöbb táncos rengeteg ordítás, megaláztatás közepette dolgozik, ennek ellenére még közülük is kevés éri el a vágyott álmot, mert a klasszikus balettben a fizikai adottságok erősen meghatározók. Soha nem értettem, hogyan lehet egy tíz vagy tizenkét éves gyerekkel kiabálni azért, mert a kellő mozdulatot például ízületi merevség miatt nem képes megcsinálni. Ha valakik felelősen felvettek egy olyan gyereket, akinek ezzel problémája van, akkor őt először el kell küldeni gyógytornászhoz. Adottsági problémáért értelemszerűen nem lenne szabad senkinek szemrehányást tenni. És nem elsősorban emberi, hanem szakmai kérdés, hogy egy mester tudja-e, mit tehet egy táncos azért, hogy fizikailag jobban teljesítsen, és mit nem. Akik ezt nem tudják, azok egyszerűen embertelen, lejárt, talán soha nem volt hatékonyságú módszereket alkalmazó szakemberek. De ez nem különösen okoz problémát, mert Magyarországon nem különösen szokás a táncosok lelki egyensúlyával foglalkozni. Már csak ezért is kétséges, milyen táncos lesz abból az egyébként is ritkán tökéletes adottságokkal rendelkező balettosból, aki ebben a közegben nő fel. Hozzáteszem, a mesterek sem egyformák – van, aki türelmesebb, felkészültebb, és nem lelki sérült tanítványok övezik az útját. Nekem nagy szerencsém volt a pécsi iskolával és mesternőmmel, Kovács Zsuzsannával, aki ugyan szigorú volt, mert ez a klasszikus balett képzésben bizonyos fokig elengedhetetlen, ha komoly teljesítmény elérése a cél. A termen kívül viszont mindig beszélgetett velünk, ha látta, hogy valami bajunk van, így segített átjutni életünk problémáin, nehéz szakaszain. Ugyanez igaz Uhrik Dórára is, a Művészeti tánctagozatának vezetőjére, aki a szakmai alázat elsajátítása mellett, az emberi értékek helyes fejlődésére is nagy hangsúlyt fektetett. Ők mindig figyeltek a mindenkori tanítványok egyéni szükségleteire.

 

Persze, a büntetés-jutalmazó rendszer nem emészt fel mindenkit, sőt van, akiből az ilyen helyzet hozza ki, a legjobb teljesítményt „csak azért is”, így képes működni ebben a rendszerben. A többségre persze azt hiszem, nem ez jellemző, hanem az, hogy az adottságainál rosszabbul teljesít. Jómagam is inkább a támogató és pozitív tanulási környezetet preferálom.

 

A szigor szerintem figyelmet jelent és elvárást, ami mögött bizalom van. Egy balettmester emberekkel dolgozik, számtalan visszacsatolási forma létezik, ami nem személyesen bántó, ami nem a bizalmi helyzetet lehetetleníti el.

 

A költségvetés persze alig teszi lehetővé külföldi mesterek invitálást, a művészetiben ennek ellenére minden félévben voltak nálunk vendégoktatók, akik kurzusokat tartottak és ebből rengeteget profitáltunk. Külföldi kurzusok felé pedig az iskola után nyitottam. Az ösztöndíj és pályázati rendszerről egyébként azt kell tudni, hogy azokon olyan emberek nyernek, akik hajlandók pályázaton megmérettetni magukat. Mindenkinek időbe és erőfeszítésbe telik, hogy keressen és megírjon egy-egy pályázatot, hogy felkészüljön, hogy videót csináljon és a többi. Van, aki hajlandó ezt a plusz munkát elvégezni, és van, aki nem. Én például nagyon szerettem volna bizonyos kurzusokon részt venni, ezért igyekeztem erőfeszítéseket tenni.

 

Nem, saját magam keresem, követem ezeket a lehetőségeket. Így jutottam el Hollandiába, a világ egyik leghíresebb együtteséhez, tavaly nyáron. Senki nem mondta, hogy menjek, de engem továbbra is érdekel ez a szakma. Vagy amikor elolvastam az 50 tehetséges magyar fiatal Mentorprogramját, akkor kíváncsi lettem és jelentkeztem. Közel ezernégyszáz pályázatból bekerültem abba az ötvenbe, akik megkapták ezt a lehetőséget.

 

Tiszttartó Titusz, a Class FM vezetője. Szeretem az új perspektívákat, és meg is kaptam. Nagyon célirányosan mentünk arra, hogy a fókuszálás technikámat fejlesszük, illetve a kommunikációban praktikus dolgokat tanultam.

 

Azáltal lehet pontosabban, célirányosabban dolgozni. Illetve a teljesítményem értékelésénél hasznos: segít abban, hogy ne vigyen félre egy hiba. Egy idő után így megtanulja az ember, hogy jellemzően arányos is a befektetett energia és a megtérülés – ha úgy tűnik, hogy nem, akkor alaposan meg kell vizsgálni, hol lehet a probléma, amin elcsúszhat az ember, még komoly erőfeszítések ellenére is. A maximalizmusommal együtt mindez igen hasznos gyakorlati tudásommá vált. De ebben a programban élmény volt a másik negyvenkilenc emberrel megismerkedni. Rendkívül szerteágazó, mi mindent csinálnak más kreatív elmék, akiket ha egy kicsit is továbbmozdítanak, annak a társadalmi hasznossága biztosan jelentkezik.

 

A Pécsi Tudományegyetemen andragógiát végeztem alapszakon, most emberi erőforrás tanácsadónak tanulok, a mesterképzés utolsó félévénél tartok. Többen is mondják, miért aprózom szét az energiáimat, de ezek a tevékenységek kölcsönösen erősítik egymást.

 

Az embernek muszáj önmagával tisztában lenni, ami azt is jelenti, hogy amikor nálam sokkal jobb táncosokat látok, akkor csodálattal töltenek el, nem pedig kudarcélménnyel, sőt arra inspirálnak, hogy még jobb legyek. Vannak rosszul sikerült előadások, vizsgák, amelyek rossz érzéssel töltenek el, de próbálok ezeken hamar túllépni és mindig megtenni azt, ami tőlem telik. És ha a lehető legjobban végzem a feladataimat, de annak ellenére is akad olyan probléma, amiről egyszerűen nem tehetek – azon felesleges szenvelegni. Aki képes feldolgozni, hogy vannak nála jobbak, ügyesebbek, akkor azt nem is éli meg kudarcként. Ez egyébként a pedagógusok felelőssége is, akik hajlamosak úgy gondolkodni, hogy csak a kiemelkedők teljesítménye jelent sikert, ami káros szemlélet, mert sok jobbra érdemes ember tanulja meg általa, hogyan kell kudarcot gyártani, hogyan lehet boldogtalanná lenni. Biztos érzelmi háttér kell, hogy valaki kibújhasson ennek a hatása alól.