Marosi Bence egyike azon 314 Fellow-nak, akik az első Magyar Templeton Program egy éven át tartó, személyre szabott tehetséggondozásában vettek részt. Erről az egyedi lehetőségről, a tehetséggondozásról és személyes tapasztalatairól, élményeiről kérdeztük. Interjú.
Kezdjük az elején, amikor 2015 őszén meghirdették az első Magyar Templeton Programot. Hogyan indult mindez a Te életedben?
Alapvetően mindig nyitott szemmel és érdeklődve tekintek a pályázatokra, de amikor először olvastam erről a lehetőségről, akkor azt gondoltam, hogy nem fogok rá jelentkezni. A felhívásban szereplő kognitív tehetségek megfogalmazás miatt volt egy olyan érzésem, hogy itt kutatókat fognak majd támogatni és emiatt lehet, mégsem engem keresnek. Aztán részletesebben is elmélyedtem a felhívásban, és a rengeteg lehetőség, amit a program előzetesen kínált, arra ösztönzött, hogy jelentkezzek. Külön örültem, hogy ellentétben sok más pályázattal, ahol 4,0 átlag alatt szóba sem állnak veled, itt ez nem volt bemeneti feltétel. Nekem, aki a Műegyetemre járok és van magánéletem, ez különösen fontos volt. A jelentkezésemkor már az is motivált, hogy minél jobban megírjam a pályázatot, és ha bekerülök, akkor minél többet tanulhassak, fejlődhessek, új kapcsolatokat teremthessek. Korábban még nem volt részem tehetséggondozó programban, pontosan azért, mert a klasszikus iskolai modell alapján sosem fértem bele a keretekbe: nem voltam kitűnő tanuló, nem kutattam és nem is kutatok. Nem mondom, hogy elkerültem ezeket a lehetőségeket, inkább a lehetőségek kerültek el engem. Tapasztalatom nem sok volt a program indulásakor, de várakozásom az igen.
Volt-e olyan, ami hiányzott neked korábban, amit a Programtól szerettél volna kapni?
Hiányt nem éreztem, viszont rengeteg olyan területe van az életnek, ahol a bővülés sem hátrány. Eddig is sok barátom, fontos kapcsolati hálóm volt, de a programnak köszönhetően további értékes embereket ismerhettem meg. Aztán sok olyan dolog volt, ami a program elején még nem is látszott, viszont nálam a bakancslistán szerepelt. Például ilyen a CERN-i látogatás, amiről még egyáltalán nem is tudtam, amikor jelentkeztem, pedig ez régóta áhított utazás volt számomra.
Jelenleg a Műegyetem hallgatója vagy, építőmérnöknek tanulsz, most ez a fő tevékenység az életedben. Hogyan kell elképzelni a mindennapjaidat?
Alapvetően nappali tagozatos építőmérnök mesterképzésben veszek most részt, ami a hetem nagy részét lefedi. Emellett van egy 30 órás csoportvezetői munkaköröm egy svéd műszaki konzultáns cégnél. Itt rengeteget tanulok és fejlődöm, nagyon megbecsülve érzem magam, hogy az egyetem mellett ebben is részt vehetek. Aztán van egy saját vállalkozásom is, ami mobil applikáció fejlesztéssel foglalkozik. Idén áprilisban jelent meg az AppStore-ban az első letölthető változata az appnak, ami azóta a Gran Prize Interdiszciplináris Innovatív Pályázaton shortlisted, majd harmadik helyezett lett. A sport is jelen van az életemben: triatlonozom, idén harmadszorra indulok a Hosszútávú Országos Bajnokságon, ezúttal két fős váltóban, kondizom, időnként teljesítménytúrázom. Nemrég az építőipar területén is elkezdtem dolgozni. Természetesen mindemellett a barátai kapcsolataimat is fenntartom, ápolom és szeretek utazni is.
Én az összes területre egy kicsit kevesebb időt szánok rá, mint más, de azt próbálom hatékonyan tölteni. Ami prioritást élvez, azok az emberi kapcsolataim.
Számodra a Templeton Program volt az első tehetséggondozó program, amiben részt vettél. Így az egy év után mit gondolsz a tehetséggondozásról, változott-e valamit ennek a megítélése a program hatására?
Korábban mindig meg voltam sértődve, hogy a tehetséggondozó programok nincsenek eléggé rám szabva: túl merevek és az iskolai számszerűsíthető teljesítményhez és tényekhez kötöttek, aminek szerintem nincs akkora értéke, mint amekkorát tulajdonítanak neki. Nagyon örülök, hogy a Templeton Programban nem ezt tapasztaltam. Természetesen ebbe a programba sem feltétlen a rossz tanulók kerültek be, ezzel csak azt szeretném kiemelni, jó, hogy a beválogatáskor nem csak az eddig elért eredmény volt az egyetlen mérlegelési szempont. Nagyon örülök ennek a lehetőségnek és külön köszönöm Csermely Péternek, akivel volt szerencsém személyesen is többször beszélgetni, hogy megálmodta ezt az egészet.
A korábbi sértődöttség ellenére, mindig is volt bennem egy elhivatottság a tehetség kibontakoztatásával, segítésével kapcsolatban. Úgy gondoltam, hogy ha egyszer nekem is lesz erre időm és pénzem, akkor majd szeretném segíteni egy olyan rendszer létrehozását, amilyet én is el tudtam volna magamnak képzelni. Szerencsére a program alatt kiderült, hogy nem vagyok egyedül. Most úgy tűnik, hogy a jövőmben is helyet kap a tehetségtámogatás, csak ezúttal nem támogatottként venném ki a részem a munkából. Fuszek Csilla és Csermely Péter kezdeményezésére nyáron egy tehetség-konferencián veszek részt. Nagyon érdekesnek találom, hiszen én nem a pedagógus pályáról, vagy idősebb támogatói oldalról jövök, hanem bekerültem a Templeton Programba, aminek hatására már azon gondolkodom, hogy hogyan segítsük együtt a fiatal tehetségeket.
Mi történt ebben az egy évben? Milyen volt Junior Templeton Fellow-ként egy évig részt venni ebben az egyedi tehetségtámogató programban?
Ez egy nagyon jó, pezsgő közeg volt számomra. Az egy év alatt nagyon széles skálán, rengeteg programban vettem részt: konferenciákon, Start-up programokon, élménybeszámolókon, beszélgetéseken más szakmák képviselőivel, voltam külföldön és pszichológusnál is. Sok és változatos élményben volt részem, amiből kivétel nélkül profitálhattam, és építette az amúgy sem szűk látóköröm.
A program során három alkalommal is megrendezésre került a Templeton Talks és Networking Day, ahol Te is lehetőséget kaptál, hogy előadóként felléphess a színpadra. Mesélj erről, hogyan élted meg mindezt?
Én alapvetően nem szeretek előadni. Régen az általános iskolai szerepléseket is igyekeztem elkerülni vagy legalábbis a legrövidebb, legjelentéktelenebb szerepeket elvállalni. Rengeteget kellett fejlődnöm ahhoz, hogy a Templeton Talks-on előadóként, 250 ember és további internetes nézők előtt megálljam a helyem. Hiszek a fejlődésben és hiszek magamban is, ami azt gondolom, fontos párosítás. Felelősséget éreztem azért, hogy gondolataimat egy nagyobb közösség számára is el tudjam juttatni az előadásom által, illetve szerettem volna a korábbi negatív hozzáállásomat is elengedni. Tehát nem volt könnyű, ez egy nagy kihívás és egy igazán fontos tapasztalat volt számomra.
Nagyon fontos számodra az emberi kapcsolatok jelenléte, építése az életedben. Hogyan alakult ez a Templeton közösségben? Milyen új kapcsolatokra tettél szert, volt-e jelentős találkozásod akár a többi Fellow-val, faciliátorokkal, szakemberekkel a program alatt?
Mindenképpen szeretném kiemelni Csermely Pétert, akivel nagyon meghatározó találkozásom volt. Ő egy nagyon inspiráló személy, akitől rengeteget lehet tanulni és nem csak arról, hogy hogyan legyen az ember sikeres, hanem hogyan legyen jó ember. Aztán Vajda Zsoltot is szeretném megemlíteni, ő volt a csoportfacilitátorom, aki kiválóan vezette a csoportunkat, szívét lelkét beletette ebbe a programba, sőt szülői csoportot is alapított. Találkoztam továbbá Orbán Krisztiánnal a Beszélgetés egy kiválósággal program keretén belül, ami mind szakmailag, mind emberileg inspirálóan hatott rám.
Nekem nagyon jó csoportom volt. Amikor legelső alkalommal találkoztunk, még az avatás napján, már akkor éreztem, hogy jó helyen vagyok. Olyan barátokra találtam itt, akik megmaradnak hosszú távon is. A csoporton kívül is sok olyan embert ismertem meg, akik teljesen más területen tevékenykednek, mint én, de mégis jól megtaláltuk az összhangot és ez roppant értékes dolog.
Nem utolsó sorban a programban dolgozókkal is sikerült jó kapcsolatot kialakítanom: Szécsi Anikóval, Péter-Szarka Szilviával, Fuszek Csillával és minden munkatárssal, akivel én kapcsolatba kerültem vagy találkoztunk, csak pozitív tapasztalatom volt.
A csoportoknak két projektet kellett a program során megvalósítania. Nálatok ez hogy alakult?
Az egyik projekt kapcsán a Hermann Ottó Gimnáziumban jártunk Miskolcon, ahol előadást tartottunk. Maga a projekt kitalálásának folyamata is nagyon érdekes volt, mert egyszerre született meg ennek az előadásnak és a CERN látogatásnak az ötlete is. Végül négyen mentünk Miskolcra előadni. Én a Mensáról, karrierlehetőségekről és a kapcsolatok fontosságáról beszéltem fizika és matematika fakultáción végzős tanulóknak. Remélem, sikerült nekik egy-két jó gondolatot, illetve egy olyan szemléletet átadni, ami segítségükre lehet a jövőben.
A program alatt mentorálásban mentoráltként és mentorként is részt vettél. Milyen tapasztalataid voltak?
Benkő Vilmos volt a mentorom, a hozzá való bekerülés önmagában is nagy szó. Vele a saját vállalkozásról beszéltünk sokat. Segítséget kaptam tőle, kontaktokat, szemléletet, időt. És biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben is megkereshetem, ha úgy alakul.
A másik oldalról pedig én is voltam mentor, Egyházi Hanna volt a mentoráltam. Ő 11 éves, így főleg arról beszélgettünk, hogy milyen lehetőségei vannak a jövőben, milyen gimnáziumba vagy majd később egyetemre lenne érdemes mennie. Ez egy szemléletformáló együttműködés volt. Nem egy tanár-diák vagy szülő-gyerek kapcsolat, hanem egy újfajta összeköttetés. Én nem kortársként vagy pedagógusként, hanem valahol a kettő között helyezkedtem el. Nagy felelősség volt számomra, mert ha én tanácsot adtam, akkor az később tényleg befolyásolhatta az ő cselekedeteit, ezért próbáltam minél jobban felkészülni ezekre az alkalmakra. Szerintem Hanna sokat tanult ebből az együttműködésből, de összességében azért felmerült bennem a kérdés, hogy mennyire való egy ilyen fiatalnak a mentorálás. Egy 11 évesnek még nem eléggé letisztult a világgal kapcsolatos képe ahhoz, hogy egy ilyen személyes mentor kapcsolat olyan sokat tudjon neki adni. A világ bemutatása működhet csoportban, ahogy a készségek fejlesztése és a szemléletformálás is. Ebben a korban a szakmai támogatás szerintem még túl korai.
Az egy év alatt sok lehetőség adódott, amivel te éltél is, így rengeteg programon vettél részt. Jelentett-e terhelést számodra ez az egy év?
Nem. Olyan, hogy túl sok program nincs, tehát alapvetően nem jelentett terhet számomra.
Eleinte meg is voltam lepve, amikor egy-egy programra jelentkeztem: szinte nem is kellett tenni érte semmit. Persze abszolút láttam a nevelő szándékot is abban, hogy az eseményekre való jelentkezést mindenki egyéni döntésére bízták. A programok utáni adminisztrációt, visszajelzést, beszámolókat pedig mindig megírtam és azt gondolom, hogy sokkal többet adott egy-egy program, mint amennyi feladatunk nekünk utána volt vele. Ha azt nézzük, hogy mit kaptam és mit adtam, akkor abszolút aránytalanul sokkal többet kaptam. Egyetlen szívfájdalmam van, amit kihagytam: sajnos a nyári táborba nem tudtam elmenni, mert egyetlen időpont sem volt megfelelő számomra.
A társadalmi felelősségvállalás az egyik fő üzenete volt a programnak. Mit gondolsz, valóban sikerült ezt az üzenetet átadni?
Véleményem szerint a program részéről a Fellow-knak sikerült átadni az üzenetet, ugyanakkor a program hatásai messze túlmutatnak majd az egyéves tevékenységen. Azt hiszem, ahogy a kapcsolatok is a jövőben többet fognak termelni, így ennek az üzenete és a hatása is hosszabb távon lesz igazán értékes. Ha bárkit a 314 Fellow-ból a későbbiekben egy tehetséggondozó program megkeres, hogy mentoráljon egy fiatalt, akkor azzal biztosan nem lesz gond. Ez már önmagában nagyon fontos eredmény.
Te mit tanultál magadról, milyen fejlődést, változást hozott az életedbe a program?
Mindig is azt gondoltam, hogy nagyon nyitott vagyok a világra, és emiatt sokat is tudok. Aztán meglepődve tapasztaltam, hogy még így is volt és van hova nyitni. Sőt, még látom, hogy ennél is lehet nyitottabbnak lenni. Konkrét készségeket is fel tudnék sorolni, amelyekben fejlődtem, de helyette inkább azt mondanám, hogy a program hatására megváltozott világképem, és új területek felé is nyitottam.
Mi az, amit Te hozzáadtál ehhez a programhoz?
Ha ki kéne emelnem valamit, akkor az vagy a mentorálásban való részvételem, vagy a CERN svájci központjában tett látogatás ötlete lenne. Ugyanakkor azt gondolom, hogy azoknak az érdemeihez képest, akik a program megvalósulásáért dolgoztak, mindez eltörpül.
Milyen jövőbeli terveid vannak? Van-e olyan terved, ami a Templeton Program hatására született meg benned?
Nekem a jövőm a jelenem is. Mindent, amit most csinálok, a továbbiakban is szeretném folytatni. Az azonban mindenképpen újkeletű dolog számomra, hogy szeretnék és fogok a jövőben tehetséggondozással foglalkozni, és ez a Templeton Programnak köszönhető. Szeretnék részt venni ilyen folyamatokban, hozzá tenni és visszaforgatni mindazt, amit én is kaptam. Alapvetően a társadalmi felelősségvállalás területén vannak olyan új céljaim, amit a programnak köszönhetek.
