Markó Botond

Amikor a La femme 50 tehetséges fiatal programjába benevezett, nem volt konkrét elképzelése, csak annyi, hogy a népmesélés, a néptánc, a népzene területén találkozhasson olyan személyiségekkel, akik pluszt nyújthatnak neki… Ezt mondja teljes öntudattal a 16 éves erdélyi fiatalember. Mert Botondnak ez a három jelenti a világot, immár egy évtizede. Elsős kisiskolás volt, amikor Nagybányán elindult mesemondóként egy versenyen: megnyerte. 2008-ban azután Aradon az országos (erdélyi) mesemondó verseny I. helyezettje, majd sorra járta és nyerte a versenyeket. 2009-ben a Duna Televízió Mentor – Csillagszeműek című mesemondó versenyének győzteseként egy hónapon át az Egyesült Államokban lépett fel önálló műsorral (tánc, ének, mese, furulya, doromb). Megadatott számára, hogy találkozzon, sőt együtt meséljen olyan híres mesemondókkal, mint Berecz András, Sebestyén István, Kóka Rozália. Miért a mese, miért a tánc? „Már mielőtt megszülettem, táncoltam… Édesanyám a hasában hordott, de eljárt a táncházba, amelyet ő szervez máig.” Mint a korosztályában sokan, előbb gitározni tanult. Majd amikor már hetedik éve gitározott, egyszer fölvette nagyapja odahaza heverő hegedűjét, kipróbálni. Napokig pengetett, ismerkedett vele, hamarosan ő kísérte a dalokat a táncházban. A Gesztenyefa zenekar prímása vette a szárnyai alá, és tanítgatta. Botond képes órákon át, kitartóan gyakorolni. „Ha ideges vagyok valamiért, akkor is zenélek” – mondja visszafogott mosollyal. Azután elárulja, a zene, a hangszer annyira mindene, hogy szabadidejében, ami nem sok van, a prímás tanára, hangszerész mester mellé beállt a dédnagyapja hegedűjét felújítani. Szétszedték, majd összerakták az öreg hangszert. Még csak gimnazista, de határozott a pályaterve: mi mással akarna foglalkozni, mint a népmesével, a néptánccal, a népzenével, magasabb szinten is. Persze választania kell majd: „ami mindet összefogja, az a néprajz, esetleg azt tanulom majd egyetemi szinten. De ha a hegedűkészítés irányába megyek, akkor a művészettörténetet választom a hangszerek restaurálásához…” Ám van egy mindent elsöprő vágya is: „Mindenképpen visszatérek Nagybányára, szórványvidék vagyunk, rám itt van szükség.” A táncházban, amit édesanyja vezet, ő a nagy segítség, ő gondozza a gyerekcsoportokat, mesével, játékkal, dalokkal: mert „a korábbi generációk nem voltak arra nevelve, hogy megőrizzük a kultúránkat”, vallja. Ezt most kell pótolni.